Pompei zenekarának utolsó hangjai szólnak. Már mindenki halott, a zenészek és a közönség is. Egyedül én vagyok életben, és az öreg ruhatáros.
Maradt még néhány példány a könyveimből, rá bízom őket, nála biztosan jó helyen lesznek. Az öreg hálából elővesz egy hatalmas tál nyers bélszínt, és bíztat, hogy válasszak kedvemre. Kiveszem a legnagyobb szeletet, amely beillene óriás „bistecca alla fiorentiná”-nak is, és úgy, ahogy van, nyersen, minden fűszer és pác nélkül falni kezdem.
És a hús úgy omlik szét a számban, mintha csokoládé lenne. Legalább a végső pillanatokra visszatérhettem ragadozó ősállapotomba.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
