Írolvasgondol

Egyedül érkezem az Örök Városba, Életem másnap csatlakozik hozzám. Szállásadónőmről kiderül, hogy távoli rokonom és ismeretlen, valószínűleg hamis családtörténettel traktál. El is menekülök tőle az éjszakába.

Egy bárban kötök ki, ahol a falak tele vannak Milan-poszterekkel. Megérkezik oda egy hatalmas termetű férfi, fasiszta karlendítéssel üdvözli a jelenlévőket, magába töm egy krémes süteményt, majd egy liter házi sört kér barna laposüvegbe. Ismerem ezt a figurát, ő volt annak idején a kapusunk a francia iskolában, bankár volt, manapság kollázsfestő és egy szélsőjobboldali csoport tagja, akik ki akarják vinni Olaszországot az Európai Unióból. Úgy teszek, mintha nem ismerném meg, távozása után én is kérek egy házi sört, pedig kilenc éve nem iszom sört. Kimegyek az éjszakába, néhány csavargóval találkozom, együtt iszunk, majd visszasétálok a bárba és megkérdezem a pultosnőtől, hogy ismeri-e ezt az óriást. Persze, mondja, nevén is nevezi, és sorolni kezdi, hogy milyen balhéi voltak ott az elmúlt években, de senki nem mer belekötni, holott, ha józan, egész aranyos fiú. Én is kérek abból a süteményből, amit a nagydarab evett, kapok is egy tállal, csak villát nem, így kénytelen vagyok a puha krémest puszta kézzel enni és minden falat után lenyalni az ujjaimat.

Lassan világosodni kezd, de az utcák ugyanolyan néptelenek maradnak, mint éjszaka. A bár teraszán ül néhány fiatal, tőlük kérdezem, hogy mi ez a hatalmas csend. „Általános sztrájk van, semmi sem közlekedik, és az emberek azzal mutatják ki szolidaritásukat, hogy otthon maradnak” – felelik. Életem pedig délelőtt érkezik repülőgéppel és megbeszéltük, hogy a reptéren várok rá. Innen legalább harminc kilométer. El is indulok, hogy le ne késsem őt….