Írolvasgondol

9/11 folyton kísért. A legutóbbi fejezet éppen 911 szóból állt. Szinte nincs olyan nap, amikor ne fordulna elő, hogy ránézek a laptopom órájára és azon ne jelenne meg egy 11 végű időpont. Így emlékeztetnek a világ sorsfordulójára és a miénkre Életemmel?

A minap két este egymásután néztünk meg egy filmet és egy színházi közvetítést, amelyben az elkerülhetetlen halálról volt szó. Az elsőben egy író utolsó napjaiban belemegy egy játékba, amelyben őt akarják becsapni, a másodikban tv-show lesz a halálból, de az, aki be akarja csapni a halált, olyan hitelesen játssza el, hogy sikerül is belehalnia. Ezekben a napokban többször is úgy ébredtem, hogy képtelen voltam fejgörcseim miatt olyan gyorsan kipattanni az ágyból, ahogy szoktam. Talán jobban oda kellene figyelnem ezekre a jelekre, elvégre még sok dolgunk van együtt Egyetlenemmel.

A 666. győzelmem az on-line passziánszon pénteken, 13 óra közelében vajon mit jelenthet?

Munkahelyemre igyekszem, de elkap egy régi, kedves, ám igen bőbeszédű kolléga, és addig szidja nekem – teljes joggal –a rendszert, amíg elkésem. Odafent már duzzogva vár a váltótársam, aki nem más, mint egykori „Steinmannunk” a gimnáziumból. Venném is át szabadkozva az ügyeletet, de nincs meg a fiókom, amelyben a szemüvegeimet tartom. Az egész szerkesztőség felbolydul, együtt keressük a fiókot és a szemüveget. Végül az egyik sarokban megtaláljuk a fiókomat, összetörve, és a tartalmát egy szemetes vödörbe töltötték fel. Addig turkálok benne, amíg megtalálom a szemüvegemet, a tartalék okuláréval együtt. Most már dolgozhatnék, csak éppen teljesen elment tőle a kedvem.

Egy mexikói bárban ülök, ahol a helyi, buja testű pultosnő megpróbál meghálózni. Megérkezik mindenki örök szóvivője, és egy kis tégelyből port hint az italomba, és bíztat, hogy ettől a mennyekben fogom érezni magamat. Volt már tapasztalatom egy-két anyaggal, de most semmi ilyesmi nem jön, csupán a hideg kezd el rázni. Felébredek és rájövök, hogy majd kifúj a szél a szobából.

Életemmel egy idegen városban keresünk szállást. Minden zárva, kivéve egy piroslámpás házat, de mivel van szabad szobájuk, ott töltjük az éjszakát. Hajnalban arra ébredünk, hogy kívánjuk egymást, de akkor látjuk, hogy ágyunkat csak egy-egy függöny választja el mindkét oldalon további ágyaktól és mindkettőből egy-egy közönséges ribanc bámul felénk gúnyos tekintettel. Egy gyors ölelő meditációval védőbúrát építünk magunk köré, és innentől kezdve nincs akadálya szenvedélyünknek.

A HÉV-megállóban kigombolt kabátú, miniszoknyás, félfedetlen mellű lány rázza magát valami zenére, pedig nincs is bedrótozva. Félreérhetetlen mozdulatot tesz felém a fejével, amikor észrevesz. Vagy csak én akarom annak látni?

Joviális úriember jelöl meg a Facebookon, mely szerint együtt voltunk valami eseményen, további 20 emberrel. Kinyitom az üzenetet, és látom, hogy valami házi pornó-videó indítóképe jelenik meg, de magát a filmet lejátszani nem lehet. Ezzel akarnak kompromittálni? Még ha lennék valaki! Lehet, hogy összetévesztenek valakivel?

Elsötétített, utcára nyíló házba megyek be, mert ott felejtettem a nyakláncomat egy polcon. A bentiek sötétben vannak, mondják, hogy nézzek nyugodtan körül, vigyem el a láncomat. Megköszönöm, távozom, és amint kilépek az ajtón, két fegyveres lép be és szitává lövi a bentieket.

Cikket kell írnom, de a szerkesztőségben csak csupasz asztalok vannak, meg néhány régi írógép, amikhez azonban nincsen papír. Elindulok papírszerző körútra, és a Nagy Zsinagógánál kötök ki, ahol egy régi kolléga magyaráz valamit néhány rabbinak. Annyira ráfigyelek, hogy elcsúszom és hasra esek a fényes kövön, de legalább kapok papírt. Közben eltévedek, valahol gyerekkorom színhelyén, Lágymányoson találom magam, fel kellene szállni egy villamosra, mert közeledik a lapzárta, de se jegy, se pénz nincsen nálam.

A mentás dobozba öntöm a zsurlót. A provence-i fűszeresbe a szívritmus szabályozó teakeveréket. Életemnek barna csíkos zokni helyett rózsaszínűt veszek. Elindulok a Kerepesi úton kifelé. Úgy látszik, már egyetlen lépést sem tehetek szemüveg nélkül…

„Adjak el minden héten egy ….lámpát, ezért kapok 30 ezer forintot. Mert más fizetés nincs. Egy ilyen lámpa 300 ezerbe kerül. Hagyjam, vagy csináljam” – kérdezi egy lány állásinterjújáról beszámolva.

Apró huszonéves ikerpár, egyforma bőrdzsekiben, csak abban különböznek egymástól, hogy az egyikük haja melírozott. Gömbölyű arcukkal, kissé dülledt szemükkel úttörőtáborbeli ledér szerelmemet juttatják eszembe. Egy is elég volt belőle, nehogy kettő…

A nagy drogériában a pénztárosnő több napon is mindenkinek kínálgatta az akciós csokoládét. Nekem nem – sem akkor, amikor 10 ezerért vásároltam, sem akkor, amikor 400-ért. Valószínűleg köszönettel elutasítottam volna, mert amit szeretek, az étcsoki, nagyon hamar elfogyott, de meg sem próbálkozott elcsábítani. Vajon milyen okból estem ki a keretből?

Kékasszony és a Férfi arról beszélgetnek, hogy miként kellene megteremteni békés nyugdíjas éveiket, mire számíthatnak az államtól. Így elrepült volna 42 év?

Újra elkezd nőni a hajam, mint fénykoromban. Akkorára, hogy meg sem tudom fésülni. Vagy teljesen lenyalt lesz, vagy pedig feláll tarajban, mint a punkoknak, mindenképpen közröhej tárgya leszek.

Anyám sárga bikiniben a strandon zuhogó esőben. Soha nem volt bikinije, sem sárga, sem más színben, és zuhogó esőben soha nem ment strandra.

Az élelmiszer-áruház vadonatúj pénztárosa a 80-as évek színésznő szexbombájának hasonmása, még a száját is úgy biggyeszti, és a hanghordozása is ugyanaz. Csak attól tartok, ő nem fog annyit vetkőzni, legalábbis nem a szemünk láttára. Amúgy mindent megtesz, hogy ne legyen észrevétlen: nyakán és egyik csuklóján olyan „kutyalánc” van, amiről csak hosszas szemlélődés után lehet eldönteni, hogy csupán tetoválás – lehet, hogy ő is a szürke egyik árnyalata? - a másikon pedig egymás felett sorakoznak a nagy nyári fesztiválok belépő karszalagjai.

Svédországban utazom buszon, kitesznek egy ismeretlen városban. Megkérdezem egy taxistól, hogy milyen messze van innen az Északi-sarkkör, mert ott szeretnék letelepedni. Nem tudom, feleli, de szívesen elviszem. Én pedig beülök és nem törődöm a tarifával.

Róma legszebb piacterén emelt színpadon a magyar Színészkirály ad elő részleteket a 107 nőt szerető férfi történetéből. Megidézik a Színészkirálynő szellemét is, míg a színpad alján egy gyermekarcú, valójában velejéig perverz nő vergődik egy hálóban és figyelmeztet, hogy hozzá ne nyúljak, akár kínzó, akár kiszabadító szándékkal, mert akkor végem.

Egy olyan agykamráról álmodom, amely összefoglalót készít számomra álmaimból arra az esetre, ha ébredéskor elfelejteném őket.