Írolvasgondol

Spanyol tolmácsnak jelentkezem, bár inkább csak olvasok ezen a nyelven. Mégis mindenki végtelen türelemmel viseltetik irántam, mert látják lelkesedésemet és igyekezetemet.

Irodalom-órát látogatok szakfelügyelőként és miután kiderül, hogy senki nem tudja kívülről A wales-i bárdokat, elmondom fejből mind a 32 versszakot. Az egész osztály ledöbben, mire én megtanítom nekik rappelve, és csodák csodája, mindenkinek azonnal belemegy a fejébe.

MÍG-21 néven kínálnak energia-szeletet. Tessék mondani, nukleáris töltet is van benne?

Rám hajt egy öregúr a bevásárló kocsijával a nagyáruházban. „Bocsánat, de lendületben voltam” – szabadkozik. Addig jó, feleltem neki.

A francia utcabálon egy idős házaspár perdül először táncra. Ránézésre is túl vannak a hetvenen. Mégis remekül ropják a rock and rollt, a férfi mindenféle huncut, vidám figurákat csinál, a nő tökéletesen ringatja csípőjét, majd egy lassúnál szépen, szerelmesen összefonódva táncolnak tovább. Két ázsiai kislányt annyira megihletnek, hogy a következő dalban már együtt ráznak. Így érdemes megöregedni. Vajon ilyenek leszünk-e mi is 10 év múlva?

Ugyanezen az utcabálon az egyik fellépő repertoárjában megfért egymással a Viaszbaba, a Voulez-vous danser, a Tibi, Te bitangó és a Bella Ciao. Senki nem döbbent meg és senki nem háborodott fel.

Életem gyümölcsért küld le a piacra, de én útba ejtem a közelben nyílt mozimúzeumot, és a Jó, a Rossz és a Csúf névtelen sírjában találok egy gyönyörű arany nyakéket. Sem az őrök, sem a látogatók nem veszik észre, hogy elemelem. Így érkezem meg a piacra, ahol felvásárolom az összes létező déli gyümölcsöt, és a végén még fizetnem sem kell.

„A távmunka elvégzéséhez szükséges tudást, díjmentes megtanulható” – olvasom egy internetes álláshirdetésben. Pedig ezt látszólag nem is az egymillió eurós nyereményt, vagy pedig egy afrikai diktátor vagyonát unokahúgán keresztül felajánló írta.

Életem tornaedzésének vezénylője minden bizonnyal az én egykori kiképző tisztem reinkarnációja. Senki mástól nem hallottam még úgy kettőzni a kettőzetlen mássalhangzókat szó közben, mint tőle.

Reggel a posta mellett. Tagbaszakadt biztonsági ember ütlegel egy nála kisebb, rendesen öltözött hátizsákos férfit „büdös patkány” kiáltásokkal, még a kezét is hátra csavarja. „Én itt dolgozom” – próbálkozik az áldozat. „Tudod, hol dolgozol te….” – hangzik a válasz. Néhány méterrel odébb féltucat kiskamasz nézi a jelenetet, és szurkolnak, mintha csak egy akciófilmet látnának.

Megpályázok egy állást egy gyermekvédelmi intézetnél, de mire odajutnék az állásinterjúra, valaki megvádol, hogy pedofil vagyok. Átvillan az agyamon, hogy egyszer egy ismerős hölgy hétéves kislánya kért tőlem jóéjt-puszit, majd minden külön értesítés helyett igazi, felnőtt csókba merült velem. De azt sem én akartam, és nem is tudott róla senki. Közben odakint kitör a vihar és felébredek.

Életemmel Bécsbe kell mennünk egy neves klinikára. Kimegyünk a Déli pályaudvarra, Életem elmegy megnézni, hogy mikor és honnan indul a vonat, és nekem adja a telefonját, hogy addig hívjam fel a bécsi főorvost. Fel is hívom, megbeszélek vele mindent, Életem azonban nem jön. Órákig várok, el nem mozdulok a helyről, ahol elváltunk, lassan kiürül a pályaudvar és de ő sehol. És még a telefonja is nálam van. Mielőbb végleg kétségbeesnék, megszólal a reggeli vekker.

A korlátlan fogyasztású étteremben bohóc formáz állatokat lufikból. Minden harmadik eldurran. A délelőtti buszon tompa dörrenés rázza fel a melegtől kómás utasokat. Lehet, hogy durrdefekt, lehet, hogy csak eltaposott a busz egy nagyobb lufit, de lehet, hogy már itt vannak köztünk a terroristák. A kocsi hátuljában pergő nyelvű spanyolok, a középső ajtónál szelíd arcú, csendes néger fiatalember. Ezúttal csak méregették őket.

Megfigyeltem, hogy azok a nők festik pirosra lábkörmeiket, akiknek nincsen szép lábuk. Azt hiszik, hogy ezzel szépítenek rajtuk. Pedig éppen ezzel hívják fel a figyelmet arra, amire nem kellene. Az igazán szép lábúak vagy meghagyják természetes színű gyöngyház-körmeiket, vagy ezüstre festik őket, ami a nyári barnulásban remekül mutat és vonzza a szemet.

Légkondisnak mondott busz. Levegő nincs, ablakot nyitni nem lehet. Egy nő erőlködik, de miután senki sem segít neki, inkább leszáll. Egy fiatal srác két mobiltelefonba kapaszkodik, ettől majdnem ráesik egy lányra, aki ezt elég rossz néven veszi. „Ha majd a bevándorlóktól mindent elönt a szar, akkor szóljon. Be kellene már fejezni ezt a honfitársainkkal való ellenségeskedést.” – vág vissza a fiú. A második mondatával maximálisan egyetértek. Közben egy idős magyar asszony egy kínai kisbabában gyönyörködik. Mások az édesanyjában.

Fütyülős epres rozé – ez így együtt, italként maga a perverzió. Ennek arca D.R. modell, aki úgy támasztja sarkával az üveget, mint hajdan más profilú hölgyek a lámpaoszlopot. Hiánytalanul megfelel kuplerájos főváros-imázsunknak.

Szupermarketünkben. Telt újonc hölgy a pénztárban. Leteszem eléje bolti kártyámat, be is teszi a leolvasóba, lekódolja az árukat, majd megkérdezi, hogy van-e kártyám. Mutatom neki. Mosolyogva szabadkozik. „A nagy meleg” – mondom. „Ráfoghatjuk..” – feleli nevetve. Máris jobb a kedvünk mindkettőnknek.

Egykori római iskolabeli társam, aki nemrégiben felfedezte nemesi gyökereit és mély olasz nemzeti érzéseit, úgy döntött, hogy emigrál hazájából Kanadába, mert nem bírja elviselni az országot elözönlő kínaiakat és afrikaiakat. Pedig az iskola éppen abszolút toleráns multikulturalitásáról volt híres, ahol nem számított sem a bőrszín, sem a vallás, sem pedig annak az országnak politikája, ahonnan a gyerekek jöttek. És az sem jutott eszébe, hogy Kanadában ő is bevándorló lesz.

Berkeley ismét lázad. Most nem a háború és a kormányzói önkény, hanem az egyetemi város fáinak kiirtása ellen. Diáklányok meztelen testükkel óvják a fákat, egyben energiát adnak-kapnak egymástól. Vajon le mer-e sújtani rájuk ezúttal is a gumibot?

Egy este több koncertre kellene elmennem világhírű zenészekkel, de mindenütt megkínálnak valami rossz szesszel és a végén azt sem tudom, hol vagyok. A régi szégyenem még mindig kísért rossz pillanataimban és verítékezve ébredek fel. Igaz, legalább nem párolog az alkohol a bőrömből, de akkor is fuldoklom. Remélem, hogy csak a nyár pokoli hősége miatt.

Konyhánkban mosogat Életem és E., az egyik legszebb magyar zsidó színésznő. Egykorúak. Mindketten meztelenek, de E. testét valami különös, de egyáltalán nem taszító sötét pihe borítja. Egyáltalán nem feszélyezik magukat, mindketten mosolyogva fogadnak és jót nevetnem leplezhetetlen zavaromon.

Azt tudjátok, hogy a kánikula felerősíti az éjszakai városi hangokat?