Írolvasgondol

Soha nem éreztem magam élőbbnek annál, mint amikor egy csatából sértetlenül kerültem ki” .

2006.szeptember 16. Firenzében vakációzunk Párommal. Ilyenkor szokás szerint távol tartom magam a médiától, se újság, se tv, se internet. Azért mégis előfordul, hogy az utcán, az újságos standokon észreveszek egy-egy szalagcímet, amire kénytelen vagyok odafigyelni. Aznap a helyi lapok vezető híre volt, hogy meghalt a város egyik híres (sokak számára hirhedt) szülötte, Oriana Fallaci, a legendás újságírónő, publicista, a 20. század egyik legkíméletlenebb riportere és oknyomozója. A fenti mondás nem csupán olyan csatákra vonatkozott, ahol fegyverek dörögtek, hiszen egész élete szakadatlan harc volt.

Az idén februárban mutatták be az olasz köztévében a róla készült két részes filmet L’Oriana címmel (A keresztnév előtti névelő az olaszban a fogalommá vált neveket jelzi), Marco Turco rendezésében, Vittoria Puccini főszereplésével, majd néhány héttel később néhány napig moziban is látható volt az alkotás. A napokban kerül szélesebb forgalmazásba.

Ki volt tulajdonképpen Oriana Fallaci, akit milliók imádtak, tiszteltek, és ugyancsak milliók gyűlöltek? Egyike volt azoknak a közéleti szereplőknek, akinek kizárólag szélsőséges reakciókat váltott ki, mint ahogyan ő maga is egész életében „radikális” volt a maga módján.

Fallaci 1929. június 19-én született Európa egyik fasizmus által tépett országában. Olaszország ekkor Benito Mussolini kezében van. Oriana szülei szerény származású politikai aktivisták voltak, akik lányukat forradalmi szellemben nevelték. A család harcolt Mussolini ellen és a náci Németország ellen is. Oriana 14 éves, amikor bekerül az ellenállásba. 17 éves korában Jack London szorgalmas olvasója és a közép-olaszországi Il Mattino lap tudósítója lesz. Bruno nagybátyja egyszerű tanácsot ad neki:” sohase untasd az olvasódat”. Oriana ettől kezdve az ösztönére és nem utolsósorban a szemtelenségére támaszkodott.

Fallaci újságírói karrierjét a római nagyvilági társasággal kezdte, meginterjúvolta Marcello Mastroiannit és Federico Fellinit. Sophia Loren egyik legjobb barátnője lett. Azután Hollywood őrült világa felé fordult, hogy beszélgessen Kim Novákkal, Jayne Mansfielddel, és Orson Wellessel. Mindig kimondta, amit gondolt és gyakran nagy tetszést aratott. Így például Salvador Dalíról megállapította, hogy ” nagy barátja Francónak és nagyon antipatikus”. Clark Gable-ről, az Elfújta a szél nagy szívtiprójáról pedig az volt a véleménye, hogy még nem találkozott nála félénkebb férfival…

1960-ban nagy fordulat következik be a karrierjében. Riportsorozatot készít a nők helyzetéről a keleti országokban. Az ellenállás gyermeke ismét találkozik a 20. század második felének háborúival, a vietnami és az indiai-pakisztáni háborúval, Latin-Amerika konfliktusaival. 1968-ban Mexikóvárosban az októberi nagy diáktüntetésen három golyót kap a hátába. Halottnak hiszik, egy halottasházban egy pap veszi észre, hogy még él, így menekül meg. A Time Magazin publikálja ennek a kicsi, mindössze 156 cm magas és 45 kilós nő riportjait. Korának egyik legnagyobb riporterévé válik, aláírása nemzetközi referencia. Egyébként egyike azon kevés nőknek, akik bekerültek az újságírás nagyon férfias miliőjébe.

Oriana Fallaci nem ismeri a zavart. Páratlan éles nyelvű kérdező. Minden beszélgetés olyan, mint egy csata, amelynek során át akar látni az áldozatán. Egy idő után már megengedheti magának, hogy egy-egy interjúra akár egy évig is készüljön. Elismertette Henry Kissingerrel, hogy a vietnami háború „értelmetlen” volt. Nixon elnök külügyminisztere később úgy emlékezett erre a beszélgetésre, mint „ „legkatasztrofálisabb interjúra, amelyet valaha is megélt.” Fallaci bejárta a világ nagyjait a Dalai Lámától Golda Meirig, Indira Gandhit és Lech Walesát is tűz alá vette kérdéseivel. Nyíltsága szikrákat gyújtott. Rábírta Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnököt, hogy mesélje el első, kényszerházasságának történetét, amikor még csak 13 éves volt. Moamer el-Khadafiról azt mondta, hogy „klinikai hülye”, a spanyol királyi párt „idiótáknak”, Jasszer Arafatot pedig „műveletlennek” nevezte, aki ráadásul ötpercenként ellentmond önmagának.

Később került sor a híres viharos interjúra Khomeini ajatollahhal, amelyre tíz napot kellett várakoznia és akkor is csak csadorban járulhatott az iráni vallási vezető elé. Arról faggatta az iráni forradalom irányítóját, hogy milyen indokok vezették arra, hogy országa minden asszonyát fátyol viselésére kényszerítse. A beszélgetés hamar élesbe fordult. Fallaci megkérdezte, hogyan lehet csadorral úszni? „ A mi szokásaink nem tartoznak önre”- válaszolt Khomeini. Ha nem szereti az iszlám öltözetet, nem kényszerül hordani azt, mert az mindenek előtt a fiatal csinos nők számára készült” „Nagyon jó, miután ön ezt mondta, azonnal le is veszem ezt a középkori hülye öltözéket”- vágott vissza az újságírónő, és levetette a fátylát. Később azt mondta, hogy „az ajatollah volt a legkedvesebb idős ember, akivel valaha is találkoztam” és Michelangelo Mózes szobrához hasonlította.

Oriana Fallaci az elsők között volt, aki Pier Paolo Pasolini 1975 novemberi halálával kapcsolatban nem fogadta el a „homoszexuális gyilkosság” hivatalos változatát, hanem kezdettől fogva politikai gyilkosságról beszélt. Az elmúlt években feltárt bizonyítékok egyre inkább őt igazolják.

Az 1970-es évek végén hátat fordít az újságírásnak, és regények írásának szenteli magát, amelyeket feministának értékelnek, még akkor is, ha álláspontja gyakran kétértelmű. Már 1962-ben írt egy regényt „Pénelopé a háborúban” címmel egy újságírónőről, aki ellenáll barátja kérésének, hogy maradjon háziasszony. 1975-ben jelenik meg „Levél egy soha meg nem született gyermekről”, amely az abortuszról, az anyaságról és a családról szól. 1981-ben írja meg az „Egy ember” című könyvét, amely tiszteletadás kedvesének, a görög költő és politikus Alexandrosz Panagulisznak, aki 1976-ban egy autóbalesetben halt meg, amiről azt gyanítják, hogy a két évvel korábban megbuktatott „fekete ezredesek” bosszújának áldozata lett. 1992-ben publikálja „Insallah” című könyvét a libanoni polgárháborúról. Mindezek mellett oktat a tekintélyes amerikai Yale, Harvard és a Columbia egyetemeken. Végül visszavonul New-Yorkban, az Upper East Side igen előkelő negyedében, és tíz éven át néma marad.

2001.szeptember 11 New-Yorkban találja, amikor két, al-Kaida- terroristák által eltérített repülőgép lerombolta a World Trade Center ikertornyait. Régi munkaadója, a Corriere della Sera felhívja, mert szeretné megismerni volt haditudósítója véleményét a történtekről. Szeptember 29-én megjelenik Fallaci cikke, amely óriási visszhangot kelt. Az esszé, amelynek címe ”Düh és büszkeség”, igazi, iszlámelleni szöveg, amely bővelkedik kegyetlen szavakban. Azt írja, hogy tíz imámból kilenc „a terrorizmus szellemi vezetője”, hogy „Allah fiai ahelyett, hogy hozzájárulnának az emberiség haladásához, azzal töltik az idejüket, hogy napjában ötször imádkoznak”, továbbá, hogy „a muzulmánok úgy szaporodnak, mint a patkányok, és fenyegetik a nyugati demokráciák értékeit”. Franciaországban a Gallimard és a Grasset kiadók elutasítják az írás kiadását, a Les Edition Plon aláírja és 2002. májusában megjelenik. A „Rasszizmus elleni, és népek barátságáért folytatott harc mozgalom” követeli a párizsi Legfelsőbb Bíróságtól a könyv betiltását, amelyet elutasítanak. A kiadók a vélemény szabadságára hivatkoznak. Fallaci gondolatai inspirálnak olyan szélsőjobboldali politikusokat, mint a francia Marine Le Pent vagy a holland Geert Wilderst. (A cikk magyarul is megjelent a Szeptember 11 – értelmezések, elméletek, viták című kötetben, Balassi Kiadó, 2002).

2004-ben tovább lép „Az ész ereje” című második esszével, amelyben amiatt bánkódik, hogy” Európa minden nappal egyre inkább az iszlám gyarmatává válik és Eurabiává alakul át”. Ez alkalommal az Editions Plon nem vállalja, a Rocher viszi el a botrányt. A Libération úgy ír róla, mint a „vén őrült Oriana Fallaci, aki a kontinens etnikai tisztaságának megszállottja”. Ostorozza az ENSZ-et az Európai Uniót és az egyházakat, akik segítséget nyújtanak a menekülőknek. Számára nem számit, hogy mérsékelt, vagy integráló iszlámról van szó, szerinte nem létezik csak egy iszlám, amelyet meg kell állítani. 2006-ban a következőket állítja a Corriere della Sera- ban: ”Négy éve már, hogy az iszlám nácizmusról, a Nyugat háborújáról, a halál kultuszáról és Európa öngyilkosságáról beszélek. Európa nincs többé, amely puhányságával, tehetetlenségével, vakságával és az ellenség előtt behódolásával éppen a saját sírját ássa. Eurabia van.” 2006. május 30-án reagálva egy mecset építésére toscanai szülőföldjén, a New Yorkernek kijelentette: ”kész robbanóanyagot szerezni és azt levegőbe röpíteni”.

Oriana Fallaci élete vége felé paradoxonokba öltözött. A harcos antifasiszta ellenállóból és nem hívőből, szélsőséges idegengyűlölő, és vallásos lett. Váratlanul „keresztény ateistának” vallotta magát és meghívást kapott XVI. Benedek pápától, a Gastel Gandolfo-i pápai rezidenciára, aki csodálatát fejezte ki iránta a keresztény értékek védelmezéséért. Személyes vagyonát a Lateráni Pápai Egyetemre hagyományozta. Élete vége felé mindaz, amiért feministának tekintették, az ellenkezőjébe fordult, ellenezte az abortuszt, és az egyneműek házasságát. 2006. szeptember 15-én éjszaka, 77 éves korában halt meg rákban, Firenzében.

Olaszországban Oriana Fallaci vitathatatlan ikon maradt. Elhunytakor a Corriere della Sera nyolc oldalt szentelt emlékének. Az ELLE magazin olasz kiadásának újságírója, Cristina de Stefano, a róla szóló életrajzában dicsőségét zengi, és szabad nőnek nevezi. Ehhez a rehabilitációhoz hozzá kell tenni Marco Turco életrajzi filmjét. A rendező szerint „elmesélni Oriana Fallaci történetét, olyan, mint elmesélni a 20. század történetét”.