Írolvasgondol

Vannak irodalmi művek, amelyekhez csak nagyon óvatosan szabad filmeseknek nyúlni, mert elvész az ízük, a lényegük, az atmoszférájuk. Különösen veszélyes vállalkozás ez kultikus regényeknél, amelyekről az olvasónak már kialakul egy képe (belül vizuálisan is!) és hajlamos ezt számon kérni a moziváltozattól. És legtöbbször a filmélménynek csalódás a vége.

Mint ahogyan ez velem az Úton (2012) megfilmesítésével történt. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy rossz választás volt Francis Ford Coppolától, aki ezúttal producerként közreműködött, Walter Salles rendező. Annál is inkább, mert neki már volt tapasztalata valóság alapú „road movie” készítésében A motoros naplójával. És kétségtelenül vannak is közös vonások Che Guevara és Jack Kerouac utazása között, hiszen mindkettő egyéni „fejlődésregényük” dokumentuma: kalandvágyból indulnak el, még útirányukat is sokszor a véletlen szabja meg, és mire hazatérnek, más emberek lesznek, másképp viszonyulnak embertársaikhoz, és az emberi értékekhez. A szereplők kiválasztásával sincsen baj, még akkor is, ha a Sal Paradise-ot (vagyis magát Kerouacot) alakító Sam Riley egy kicsit hozta magával a Control Ian Curtisének búbánatos figuráját. Garrett Hedlund tökéletes az álmodozó, ám eszelős viselkedésű, apját kereső, gyermekien felelőtlen Dean Moriarty (a valóságban a szintén költői ambíciókat dédelgető, Kerouachoz hasonlóan rövid életű Neal Cassady), jó Tom Sturridge is Carlo Marxként (azaz a fiatal Allen Ginsbergként, akit nekem idősebb korában volt szerencsém megismerni), emlékezetes Kirsten Dunst Camille-ként, vagy Viggo Mortensen Old Bull Lee-ként (ő nem más, mint William S. Burroughs). Remek zenék hangzanak fel a 40-es, 50-es évek fordulójának bebop-jából, Mississippi Delta Blues-ából, a felvételek időnként az Easy Ridert idézik (amely valószínűleg soha nem született volna meg az Úton nélkül…). A rendező fel-felvillantja azt a rajongó-megszállott hangulatot, amelyben ezek az útkereső fiatalok éltek, nem szemérmeskedik a szexes, drogos jelenetektől sem, néha telibe talál egy-egy miniportrét is. Akkor mi hiányzik?

Mindenekelőtt az az álom és valóság mezsgyéjén egyensúlyozó hangulat, amelynek a regényben a fő eszköze Kerouac nyelve. Itt-ott felhangzik egy-egy konkrét idézet a szövegből (érdekes, hogy a film forgatásakor már megjelent az „eredeti tekercs”, Salles mégis a korábbi „bevett” változatból dolgozott). De hát hogy is lehetne visszaadni ilyen mondatokat? „Este Denver fényei úgy terültek szét alattuk, mint valami hatalmas kerék, mert a házuk a nyugati oldalnak annak a részén állt, ahonnan a hegység leereszti lábait a síkságra, és ahol az ősidőkben még a Mississippi tengerének lágy hullámai ringtak, tökéletes kerekded üléseket mosva a kiemelkedő szigeteknek”. Vagy: „…nem tud megnyugodni a lelkük, amíg nem tud belekapaszkodni egy jól bejáratott aggodalomba, és ha az megtalálták, hozzávaló pofát vágnak, ami ugyebár nem más, mint a boldogtalanság kifejezése, az aggodalomnak, sőt a méltóságnak hamis, egészen hamis arckifejezése, és közben minden elsuhan mellettük, és ezt ők is tudják.” Huszárik Zoltán tudta a Szindbádban, hogy miként lehet Krúdy Gyula szövegének lelkét képpel és hanggal nászágyba küldeni, de hasonló bravúrt hajtott végre Stanley Kubrick Anthony Burgess Mechanikus narancsában is. Ezekben a filmekben minden együtt volt, ami az írásművekben, tökéletes kohézióban. Talán ezért is olvashatjuk a film végén „Jack Kerouac Úton című regényéből” (From Jack Kerouac’s novel On The Road). Mintha Salles is érezte volna, hogy képsorai csupán töredékek a regényből, amelyek nem pótolják annak folyamatosan táguló, máskor szűkülő univerzumát.

Arra mindenesetre jó, hogy ismét elővegyük Kerouacot, magukévá tegyük a megismerés végtelen vágyát, és ha kell, elinduljunk újra, hogy megtaláljuk álmainkat. Ahogyan az a lány, akit sok-sok évvel ezelőtt ismertem, és aki éveken át úton volt, magával hordva hímzett táskájában a regényt, míg nem egyszer eljutott a megnyugvásig. Mert mint az író mondta: „Minden emberi lény álomlény. Az álmok kötik össze az emberiséget.”