Írolvasgondol

Marlene Dietrich a Kék Angyalban (1930)

Marlene Dietrich és Leni Riefenstahl: két öntörvényű nő, az 30-as évek német filmjének két emblematikus figurája. volt. Karin Wielandnek, a két híres német művésznő párhuzamos életéről írt visszapillantásáról számol be a Guardian.

Leni Riefenstahl azt szerette volna, hogy az emberek azt higgyék, filmjei zseniálisak, s ezért igen sok formát alkalmazott. Emlékirataiban például azt írta, hogy 1929-ben közel került ehhez az évtized nagy női főszerepével, Lola Lolával, Emil Jannings filmjének a „Kék angyal” szexuális végzetének hordozójával.

Egy este Josef von Sternberggal elköltött vacsora után Riefenstahl megjegyezte, találkozott egy szőke, durva hangú berlini nővel, aki, egy kissé mély dekoltázsában felemelte a bal mellét bizonyítva, hogy tökéletes nő. Azt javasolta Sternbergnek, hogy alkalmazza ezt a fiatal nőt, akinek a közönségessége tökéletesen illeszkedne egy buja kabaréénekes-nőhöz.

Nagyvonalúságának bizonyítására Riefenstahl elmondta, hogy több alkalommal meglátogatta a Kék Angyal forgatását, egészen addig a napig, amikor Marlene Dietrich, egy hordón ülve akadálymentes belátást biztosított a szereplők és stáb számára a szoknyája alá. Ekkor határozta el Riefenstahl, hogy távol marad.

Ezzel a mesével, mint Riefenstahl annyi más meséjével, az a baj, hogy majdnem mindig bizonyosan ostoba. Karin Wieland új párhuzamos életrajzában azt állítja, hogy Riefenstahl története nem egyezik, von Sternberg életrajzával, ahol azt mondja, hogy az 1935-ös nürnbergi náci pártnapról készült hírhedt filmnek, „Az akarat diadalának” rendezője ritkán látogatta meg az ő forgatását. Hans Feld német kritikus szerint, amikor Riefenstahl egy este vacsora közben telefonon értesült arról, hogy Dietrich kapta meg a szerepet, von Sternberg állítólagos bizalmasa kidobta a lakásából az éhes Feldet, s így kimérgelődhette magát.

Dietrich könnyedebben bánt riválisával. Amikor egy magazin közölte Riefenstahl emlékiratainak részleteit, levelet írt a kiadónak azzal, hogy ha Sternberg élne, „meghalna a röhögéstöl”. Továbbra is úgy élt, mintha nem ismerné Riefenstahlt.

Wielandnak igaza volt, amikor életüket egy párhuzamos pálya mentén rajzolta meg. Néhány hónap különbséggel születtek, Dietrich 1901 végén, Riefenstahl 1902 közepén, s mindketten a háború sújtotta Németországban nőttek fel. Mindketten hasonló pályát választottak. Az összehasonlítás akkor is helyénvaló, ha nem kétséges, hogy a nők zokon veszik a rivaldafény megosztását. Egy híres fényképész megörökítette Dietrichet és Riefenstalt egy berlini sajtóbálon 1928-ban, de úgy tűnik szükségük volt egy ragyogó barikádra, közöttük volt a kínai-amerikai némafilmsztár Anna May Wong.

Amellett, hogy megrajzolta az egymástól különböző karrierjüket, Wieland finoman utalt azokra a kérdésekre, amelyek a század-közepi Németország minden egyes művésze fejében megfordultak: milyen választ adott a két nő a náci apokalipszisre?

Dietrich Berlinben született katonai családban. Egy ínhüvelygyulladás miatt fel kellett adnia azt az álmát, hogy hegedűművész legyen. Hosszú ideig színpadokon és filmvásznon szerepelt, ahol egy kicsivel volt több, mint dekoráció. Amikor meghallgatáson volt Lola Lola szerepére, Sternberg azt mondta, hogy mély benyomást tett rá, hogy Dietrich milyen tartózkodónak és indifferensnek látszott. Ezt követően egy sor híres filmben, (Marokkó, Szőke Vénusz, Sanghaj Express, Ördög a nőben) dolgozott együtt Sternberggel.

Amikor Dietrich Hollywoodba ment, már hosszú ideje Rudolf Sieber felesége volt, akitől egyetlen leánya, Maria született. Marlene és Rudi megállapodtak, hogy Rudi otthon marad, Marlene pedig mint a kenyérkereső, azt tesz, ami neki tetszik. Dietrichnek tetszett, hogy volt egy sor szeretője, akik csak megihlették őt, kezdve Elisabeth Bergner német klasszikus színésznőtől, Erich Maria Remarque íróig, (aki a Diadalív árnyékában című regényében megírta szerelmüket).

Amilyen mértékben a nácik Németországban egyre több hatalomra tettek szert, Dietrich annál kevesebb kedvet érzett hazatérésre. 1939-ben elnyerte az amerikai állampolgárságot. Csatlakozott a USO-hoz, (United Service Organization) és előadásokat tartott az amerikai csapatok előtt egész Európában. A nem könnyű turné kapcsán a világhíres színésznő visszaemlékezhetett arra is, hogyan aludt egy lebombázott ház padlóján, néhány kilométerre az ardenneki csatától.

Leni Riefenstahl Goebbels és Hitler között 1938-ban

Riefenstahl ez alatt egészen más módon tapasztalta meg a nácik felemelkedését és a háború kialakulását. Ő meghittebb, polgári hátterű családban született, apja vízvezeték-szerelő volt, nagy üzletet épített ki, és konzervatív véleménye volt azokról a nőkről, akik színpadra merészeltek lépni. A fiatal Riefenstahl azonban fellázadt, mivel táncosnő akart lenni.

Végül az úgynevezett „hegyi filmeknél „kötött ki, egy nagyon német műfajnál, amely azokra az emberi törekvésekre összpontosított, amelyekkel meg akarták hódítani a havat és a sziklákat, valamint tisztátalan természetükre. Miközben egyengette a maga útját szeretőin keresztül, akik között volt atléta, számos operatőr és Hary Sokal zsidó producer is, Riefenstahl elhatározta, hogy saját filmeket készít. Első rendezése, mindjárt siker is volt: a Kék fény kísérteties és szimbolikus mese 1932-ből, amelyben ő maga is játszott egy hegyvidéki leányt, aki egy távoli barlangban megpróbál megmenteni egy csomó izzó kék gyémántot.

Ez a film felkeltette Hitler figyelmét, akit Riefenstahl haladéktalanul csodálni kezdett, bár később kijelentette, hogy alig találkozott vele, de a nyilvánosság olyan barátságot bizonyított, amely rendkívül hasznos volt a fiatal rendezőnő számára. Elragadtatva Hitler Németország-víziójától, elolvasta a Mein Kampf-ot is (sőt megpróbálta rávenni Sokalt is hogy elolvassa) és a nácikhoz csapódott, mivel ez volt a legígéretesebb pénzügyi forrás művészete számára. Elkészítette a Hit győzelme című filmet, amely az 1933 évi nürnbergi pártünnepről szól, s amely a leghíresebb filmjeként maradt fenn, majd a két évvel később az Akarat diadalát. Ezt követte az 1936-os berlini Olimpiai játékokról készült eposz.

Az olimpiáról szóló filmet nézve kiderül, hogy Riefestahl emberi alakjainak hiteles ábrázolása, a felvevőgép használata, amely nyomon követi az öröm és erőfeszítés minden mozzanatát, napjainkig megihleti a sporttárgyú felvételeket. Az Akarat diadalának értékelése sokkal keményebb tudván, hogy mit vetít előre. Még egyetlen más film sem rögzítette annyira a németek féktelen Hitler-imádatát, mint ez.

A háború utáni évek kiábrándítóak voltak mindkét nő számára. A háború sötétebb tónust adott Dietrich előadásainak: szerepei cinikusak és kapzsik lettek, mert ilyenné tette őket az élet. Igaz, élete néhány nagy szerepét éppen ebben az időszakban játszotta Alfred Hitchcock Rémület a színpadon, vagy Billy Wilder A vád tanúja című filmjeiben. Tartózkodva attól, hogy szépítse e jellemeket, az énekesi karrier felé fordult, elhatározta, hogy „mint színpadi legenda” folytatja, mondja Wieland. Évtizedeken át turnézott nagy sikerrel, de a háború alatti választásának megvolt az ára. Egész Európában szerették, de amikor Dietrich visszatért egy németországi turnéra, sokan tiltakoztak, egy tinédzser lány pedig arcon köpte.

Egy brutális színpadi bukás után, amely 1970-ben Sydney-ben érte, visszavonult párizsi lakásába, elutasított minden hívást és fényképészt, még Maximilian Schellt is, akivel együtt játszottak a Nürnbergi ítélet című filmben és aki interjút akart készíteni vele. Azt mondta, hogy „elege van a fotózásból, minden egyes képet ismer, emlékszik minden felvételre”. 80 éves korában már senkit sem akart látni „de ez nem hiúság, hanem művészi hozzáállás volt” - írja Wieland.

Riefenstahl-t a „nácitalanítás” után az egyszerű „útitárs” megjelöléssel állították félre, és éveket töltött emberek beperelésével, akik azt állították, hogy tudott a nácik bűneiről. Azzal dicsekedett, hogy minden perét megnyerte, de a múltja üldözte őt, még akkor is, amikor búvárkodott, vagy Mick és Bianca Jaggert vagy a szudáni nuba törzset fényképezte. A ritualizált nyilvános bocsánatkérés korában megdöbbentő, hogy Riefenstahl nem egyszer őszintén mondta, hogy mindenért, azokért a dolgokért is, amelyekről abban az időben nem tudott, bocsánatot kér..

Azonban a róla szóló történetek azt sugallják, hogy nem volt teljesen szociopata. 1940-ben Riefenstahl a hitleri vonalak mögött követte a német hadsereget Lengyelországban, azzal a megbízással, hogy filmre vegye a győzelmet. Egy Konskie nevű városban tanúja volt annak, hogy két tucat lengyel zsidót vertek, és valószínűleg azt is látta, hogy agyonlőtték őket. Vannak fotók a megviseltnek látszó Riefenstahlról, tanúk arról, hogy egyszer tiltakozott a német tisztnél és kérte, hogy vonják vissza azt a kötelezettségét, hogy a fronton filmet készítsen. Riefenstahl azonban, amikor évekkel később szóba került az eset, nem említette, hogy az áldozatok zsidók voltak. (Azt hogy tudott volna arról, hogy zsidókat üldöztek és meggyilkoltak, egészen 2003-ig, 101 éves korában bekövetkezett haláláig tagadta.)

Wieland bemutatja, hogy a két nő közötti különbség nem csupán választásaikban van. Riefenstahl frusztrációja nem rossz tulajdonságaiban rejlik, hanem vonzerejében. Tehetségének bármilyen értékelését, intelligenciáját, vakmerő szexuális szabadosságát, és egy hiper-him világban folytatott férfiasnak tartott hivatás folytatását, mindezek fényében kell szerinte mérlegelni.

Dietrichnél néha megmutatkoztak a sztárok egoizmusának jelei, de rendelkezett egy belső tulajdonsággal, a becsülettel, amely Riefenstalnak nem volt meg. Ennek a bizonyítéka Wieland könyvében egy anekdotában kristályosodik ki a háború előttről, amikor az emberek többsége már el tudta képzelni, hogy a nácik mire képesek. 1936-ban egy német producer hivatalos levelekkel felszerelve utazott Londonba a Birodalom megbízásából, csillagászati összegek, kedvező sajtó, a legnagyobb rendezők és forgatókönyvírók ígéretével. Mindezt annak ellenére, hogy a nácik által ellenőrzött sajtó uszított Dietrich ellen, a német filmgyártás azt akarta, hogy világhírű sztárjuk visszatérjen, mivel Hitler is ezt akarta. ( Wieland szerint Hitlernek a Sanghaj Expressben tetszett meg a színésznő). Dietrich, azonban, aki éppen Londonban tartózkodott, anyja rábeszélése ellenére sem volt hajlandó találkozni a producerrel.