Írolvasgondol

Az embert mindig jobban megrázza egy olyan, személyesen őt nem érintő tragédia, amely általa jól ismert, vagy számára kedves helyszínen történik. Így vagyok ezzel az idén másodszor. Először a nyári tunéziai terrorakció sokkolt, hiszen a Sousse melletti, tengerparti merényletek alig néhány száz méterrel zajlottak attól a csodálatos szállodától, Port-el-Kantaoui Hannibal Palace-ától, ahol három felejthetetlen nyaralásunkat töltöttünk és nagyon megszerettük a végtelenül kedves, közvetlen helyi embereket és éppen arról tanakodtunk, hogy vissza kellene egyszer menni oda…Most pedig a párizsi gyilkos merénylet-sorozat az, amely mélységesen felkavar.

A francia fővároshoz életem számos szép élménye fűződik a 70-es évek végétől, vendégként, egyszerű turistaként, újságíróként és nászutasként egyaránt töltöttem ott csodálatos élményeket, szinte alig van olyan negyede, amelyről ne villanna be valami kép, ahol Szüleimmel, vagy Életem Párjával jártam, a Bois De Boulogne-tól a Vincennes-i parkig, a Notre-Dame tornyától a Diadalív tetejéig, Jim Morrison Pére-La-Chaise-beli síremlékétől Amélie Deux Moulins kávézóig, a Louvre, a Musée d’Orsay, az Espace Dalí, a Musée Rodin, a kilátás a Montmartre-ról, a Place de la République közeli szállodánk, amelybe Louis Jouvet-t és Arletty-t képzeltem el, vagy éppen a párizsi nagymecset, amelyben és amely körül ottjártunkkor teljes béke honolt.

Mindig is toleráns voltam azokkal szemben, akik „mások” mint én, mindig tiszteletben tartottam a másik ember származását, kultúráját, vallását, bőrszínét, ezt hoztam otthonról, és ezt erősítette meg bennem életem számos tapasztalata. Nem engedtem ebből sem 9/11, sem London, sem Sousse után, és nem engedek Párizs után sem. Számomra nem létezik „a” muszlim, mint ahogy a „migráns” sem, nem vagyok hajlandó beállni a fokozódó háborús hisztéria hívői közé és azok közé sem, akik vélhetően most még hangosabban hirdetik, hogy „meg kell védeni az országot”. Az ilyen mészárlásokra azonban, amiket Sousse-ban és Párizsban elkövettek, nincs és nem is lehet bocsánat. A békés emberek legyilkolása rettenetes bűn, mindegy, minek a nevében követik el. És az ilyen gyilkosok és parancsolóik ellen csakis a halál tehet igazságot. Tudom, hogy nagyon nehéz több száz halottra hideg fejjel reagálni, mégis ma ez a legfontosabb: úgy megtisztítani a világot ezektől a pusztító őrültektől, hogy az ártatlanok, az együttélésre vágyók, akik a mi mindennapi életünket is gazdagítják, ne essenek ennek áldozatul.

Nem tudom, ki találta ki a Twitteren, hogy a párizsi Eiffel-toronyból alkotta meg a Békejelet, de gyönyörű ötlet volt. Párizs legalább másfél évszázada menedéke volt a szabadságvágyóknak, jelképe a multikulturalitásnak, a kölcsönös tiszteletnek, megbecsülésnek és tudásvágynak. Erről mi, magyarok is sokat tudnánk mesélni, Adytól József Attiláig, Munkácsitól André Kertészig, Fejtő Ferenctől Badal Jánosig. Az interneten megnyilvánuló, mindent elsöprő szolidaritás arra mutat, hogy  ezeket az értékeket nem hagyjuk veszni.