Írolvasgondol

Patti Smith ismét irodalmi művel jelentkezett. Az amerikai költő-énekesnő legújabb regényének címe: M Train. Ennek megjelenése alkalmából beszélt életéről, munkájáról a Le Figarónak.

Az útikönyv-féle regényben a művésznőt elkísérik az 1994-ben meghalt férje, Fred “Sonic” Smith, a neves fotóművész Robert Mapplethorpe, és a beat-nemzedék fenegyereke, William Burroughs író, akik már csak tollán, hangján és emlékein keresztül élnek és jelennek meg emlékeiben, amelyeket a 70-es évek eleje óta a lemezbarázdákra és papírra vet, valamint a fotókon, amelyeket ma is egy 1967-es öreg Land 250-essel készít.

Patti Smith, aki a 2010-ben megjelent Kölyök (Just Kids) című könyvével elnyerte a neves National Book Award-ot, mindig újabb meglepetéseket szerez. Most azokat a helyeket járja végig, amelyek fontosak voltak neki, például, Frida Kahlo mexikói Kék Házát, egy kávéházat Berlinben vagy bungalow-ját a Rockaway Beach-en.

„Könyveimben és a könyveimen keresztül élek. Tíz évig írtam a Kölyköket, amelyre Mapplethorpe kért meg halála előtt. Ez egy ablak a 60-as- 70-es évek New Yorkjára, biztatás a fiataloknak, akik nulláról indulnak, mód arra, hogy éreztessem velük, mi is sérülékenyek voltunk. Amikor Roberttel találkoztam, 20 éves lány voltam, aki egy New Jersey-i üzemből érkezett tele lelkesedéssel a rock és Rimbaud Illuminációi iránt. Az M Train más, titokzatos, nagyon szabad. Vonat, amellyel a szellemem utazik. Zarándoklataim története, amelyeket rituálisan hajtottam végre, mint azt, hogy 30 évesen elmentem Guayanába kavicsokat szedni, amelyeket Jean Genet-nek akartam adni. Sajnos, meghalt, mielőtt megtehettem volna. Két évvel ezelőtt tettem le végül őket a sírjára, Larache-ban. Állandó beszélgetéseket folytatok életem és képzeletem útitársaival, William Blake-kel, Murakamival, Roberto Bolanóval, a férjemmel, akivel 1976-ban találkoztunk barátoknál. Kezet fogtunk és az első tekintet után tudtam, hogy feleségül megyek hozzá. 1978-ban, amikor végre lett annyi pénzem, hogy kávézót nyithattam New Yorkban - a café Nerval nevet adtam volna neki - Fred könyörgött, hogy menjek el vele Michigan egy távoli zugába. Otthagytam a színpadot, megtanultam főzni, varrni, két gyerekünk született. Az életem még soha nem volt ennyire punk. Boldog voltam. 16 évvel később a férjem meghalt. 45 éves volt. Az ember azt hiszi, hogy a dolgok sohasem érnek véget, szeretnénk mindent megtartani, de a változás elkerülhetetlen. Ezekkel a polaroidokkal az időt szeretném megállítani. De a képek is öregszenek, ráncaik, sebeik lesznek. Végül is szeretem, hogy nem tartósak, ez a sármjuk.”

„Nem tekintem magamat zenésznek, nem vagyok olyan igazi énekesnő sem, mint Janis Joplin. Amikor a Horses felvételei folytak, még semmit sem tudtam a stúdiókról. Mindent oda akartam adni magamból, nem voltam kész semmiféle kompromisszumra. 1969-ben Mapplethorpe elvitt magával egy Doors-koncertre. Ahogy Jim Morrisont néztem, különös érzésem támadt, egy hang szólalt meg bennem és azt mondta: te is képes vagy erre. 22 éves voltam és rettenetesen önhitt. Pedig a barátok, Mappiethorpe, Burroughs és Sam Shepard azt mondták, hogy énekesnői lelkem van és buzdítottak, hogy komponáljak. Nem akarok énekesnő lenni, költő akarok lenni - kiáltottam egy napon Burroughs-nak. Ő azt felelte: Az egyik nem zárja ki a másikat. Ezt a mondatot nem felejtettem el. Ő beszélt rá, hogy mondjam el a poémáimat a New York-i Szent Márk templomban 1971-ben. Ott volt Lou Reed, Andy Warhol, Gregory Corso és Allen Ginsberg. Meg voltam illetődve, de tudatában voltam erőmnek: magammal tudom ragadni a tömeget és ez egy velem született adottság. Kezdetben az volt a célom, hogy felrázzam a költészetet, hogy megvibráltassam néhány egyszerű gitárakkorddal, de nagyon hamar rájöttem, hogy többet akarok. Azt akartam, hogy újra lüktessen a rock and roll szíve.”

„Tudom, mit jelent rock and roll sztárnak lenni, elsötétített ablakú limuzinban utazni, átéltem 1978-79-ben mielőtt visszavonultam volna 16 évre. Célom mindig a kerítés ledöntése volt a “ sztár” és az “ utca embere” között, mert mindig hittem abban, hogy a rock and roll a legföldönjáróbb művészet.

Ugyanaz az ember vagyok a színpadon és az utcán, gyűlölöm a személyi kultuszt. Olyan világban éltem, ahol semmi sem volt elérhető Anyám felszolgáló volt, apám gyárban dolgozott, én pedig a kistestvéreimre vigyáztam. Nem volt pénzünk, de anyámnak olyan képzelőereje volt, hogy még a legnehezebb pillanatok is vidámak voltak mellette. Adottsága volt a semmiből vagy a kétségbeesésből alkotni Ezt az energiát, kreativitást találom meg a lányomban / Jesse Paris Smith/, aki csodálatos zenész, művészetnek tekinti a zenét és eszközt arra, hogy a környezeti kérdésekben köré csoportosítsa az embereket. Thom Yorke-kal, Jane Fondával és másokkal részt veszek a Pathway to Parisban egy szervezetben, amelyet a lányom alapított és amely zenészeket, költőket, tudósokat gyűjt egybe. Az igazi forradalmak a kollektivizmusból indulnak ki. Mélyen hiszem, hogy meg tudjuk változtatni a világot. A People Have the Power, amit a férjemmel irtunk, sokkal több, mint egy dal. 68 éves vagyok, a hajam egyre fehérebb, de mindig friss szemmel nézem a dolgokat és valahányszor újra elolvasom a Peter Pant, 11 éves vagyok.”

Annie Leibovitz, a világhírű fotós mondja Patti Smith-ről:

„Jó barátnő, 1978 óta dolgozom vele. A Rolling Stone számára fényképeztem le őt lángokkal körülvetten. Megkértem, hogy maradjon az égő olajtartályok előtt, 48 fok lehetett, izzadt, a haja zilált volt és fehér. Átázott, átlátszó blúza alatt kirajzolódott vékony, de erős teste. Ez a kép átütő sikerét szimbolizálta. Patti imád átalakulni. Amikor Johnny Depp-pel fényképeztem, kalóznak öltözött. Megkértem,hogy álljon modellt az új Pirelli-naptár számára, mert karizmatikus és bátor nőket akartam. Felpróbáltunk különböző ruhákat, végül úgy fotóztam le, ahogy érkezett, a fekete férfikabátjában és a mitikus papnő keresztjével a nyakában.”

Patti Paul Smith divattervező szerint:

„Elbűvöl az elátkozott költőnő figurája, minden fényképét kiakasztom az üzleteimben. Sohasem felejtem el az első alkalmat, amikor Londonban láttam egy koncertjén 1976-ban, majd két évvel később Barcelonában. Másnap ugyanazzal a repülővel utaztunk és beszélgettünk a szenvedélyeinkről, a zenéről, a költészetről, a divatról, a fotózásról. Megajándékozott olyan Polaroiddal, amely Robert Mapplethorpe-t ábrázolja, amint éppen varr. Én egy olyannal, amelyen Jean-Paul Sartre sétál egy kihalt tengerparton. A nevünk kezdőbetűin és a születési évünkön /1946/ kívül megegyezünk abban, hogy ugyanazokat a dolgokat tartjuk értékeknek. Amikor elolvastam a Kölyköket, sírtam. Mint Patti és Robert, feleségemmel Pauline-nal mi is sokat küzdöttünk a kezdetekben. Patti annyira szerény és erős. Amikor belép egy helyiségbe, minden valóságosabbá válik.”