A november 13-i párizsi merényletek másnapján a drámáról számos amatőr video és fotó került elő. A felvételek rosszak, mégis rettenetes látványt mutatnak. Az ablakoknál csüngő embereket, holttesteken átlépő menekülőket, akik közül van, aki hozzátartozóját, barátját is igyekszik kiszabadítani a pokolból. A felvételek azóta állandóan forognak a neten és az információs láncokon. Violaine Patricia Galbert pszichoterapeuta szerint azonban a képek ártalmasak lehetnek. A Le Figaro/madame-nak magyarázza el, miért.
F:Mivel magyarázza, hogy az embereket ennyire vonzzák az ilyen képek?
G: Az információ és a kép kultúrájának korát éljük. Ezzel párhuzamosan a konfrontáció a halállal egyre ritkább és rejtettebb. Ha meghal valakink, testét megmosdatva, tisztán, sminkelve látjuk viszont. A mészárlásokról készített videókon vér van, sikolyokat lehet hallani,mint egy filmben. A szenzáció és a lehetetlen morbid kíváncsiságot ébreszt és ez mindnyájunkban bennünk van. Ugyanaz, mint amikor egyesek elmennek megnézni a vérfoltokat az utcán, vagy megállnak egy közúti balesetnél. Annak idején a nyilvános kivégzéseknek is volt bőven nézője. Ez bizonyos értelemben az önvédelem eszköze is, mintha azt akarnánk érzékeltetni, hogy nem volt közünk hozzá. És része a gyász első szakaszának is, amit nem fogadunk el. Tudom, de nem hiszem el. A saját szemünkkel akarjuk látni, egy sokkot kikényszeríteni, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy ez valóság.
F:Miben lehet veszélyes ezeknek a képeknek a nézése?
G:Asszisztálni a halálhoz, traumatikus. Videón megnézni is. A rendőrök, mentősök munkájuk során szembesülnek ezekkel a szörnyűségekkel, nekünk nem kell önként, szándékosan társulnunk. Pszichológiai kötelességünk is van önmagunkkal szemben. Jobb tartózkodni a kukkolástól. Nem lehet tudni, hogy ki az, aki kifejleszt magában egy poszt-traumatikus stresszt. Az adott pillanatban senki sem gondol erre, de három hónappal később is jelentkezhet. A képek, ugyanis felébreszthetnek az emberben olyan élményeket, amelyeket korábban nem azonosított. Ez a mészárlás biztosan még sokkolóbb lesz azok számára, akik érintettek voltak a Charlie Hebdó-i mészárlásban. Katonák vesznek részt a háborúkban, aztán egy napon a trauma megjelenik náluk. Ebben a kérdésben semmit sem lehet előre látni. Sokan ezt nem tudják, pedig tudatában kellene, hogy legyenek annak, hogy mit kockáztatnak.
F: Hogyan nyilvánul meg ez a trauma?
G.: Változik a kedély, nehézzé válik az alvás, rémálmok ismétlődnek. Súlyosabb esetekben az illető azonosul az áldozattal, azt gondolja, hogy őrá lőnek. És nem gondol arra, hogy mi az oka ezeknek a zavaroknak. A sérülékenység azonban mindenkiben másképp nyilvánul meg. Van, aki a krízissel szemben hősiesen, van, aki gyáván viselkedik, mások minden probléma nélkül visszazökkennek a mindennapi életükbe, hogy aztán összeomoljanak egy évvel később. Nincs erre szabály.
F: A sokkoló képek nézegetése a neten egyre gyakoribb.
G.: Igen, Egyre többször nézzük a kegyetlenkedéseket, olyan szörnyűeket is, mint a lefejezések. Mobiltelefonokkal felvételek készülnek, amelyeket azonnal közzé tesznek. Az illető megörökít egy pillanatot, hogy egy kivételes dologról tanúskodjon, hogy mások is lássák, amit ő látott, valójában mindenekelőtt a saját sokkját akarja megosztani, másokat is tanúvá tenni.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
