Hosszú évek óta ugyanolyan kötelező zárószám volt náluk When The Saints Go Marchin’ In, mint a bécsi újévi koncerten a Radetzky Marsch. És ha már a párhuzamoknál tartunk, ugyanolyan tombolás kísérte ezt az örökvidám dalt, amely fügét mutatott a halálnak.
Kedd este óta Benkó Sándor, akinek soha nem volt más zenekara, mint a Benkó Dixieland Band, már a „szentek között” fújja, egykori zenésztársaival, Vajda Sándorral, Zoltán Bélával és Halmos Vilmossal.
Nyáron még megtartotta a banda szokásos, teltteres koncertjét Óbudán, a Fő téren. A Tanár úr, szokásos piros ingében nemcsak fújt, hanem sztorizott saját magukról és a jazz-történetből (ezek a történetek néha összeértek), augusztusban, 75. születésnapja alkalmából egy rövid telefoninterjút adott nekem autóból Bécs és Budapest között, októberben a MüPában köszöntötték zenével, ma este pedig a több mint 48 éves Török Pál utcai Benkó klubban búcsúztatták volna az óévet. Erről a buliról azonban a Főnök már hiányzik.
Háromnegyed évszázados születésnapján Benkó Sándort a Golden Gate együttes alapító tagjához, Orlandus Wilsonhoz hasonlítottam. Wilson 82 évesen távozott el úgy, hogy soha nem lett hűtlen kvartettjéhez. Még hét év kellett volna, hogy a Tanár úr elérje a spirituálé nagy öregjének rekordját. A Golden Gate azóta is viszi tovább a régiek örökségét, talán a BDB-vel is ez fog történni. Az biztos, hogy Benkó Sándor szigorú tekintetével figyelni fog odafentről is.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
