A „rock sírásója” – ezzel a nem túl hízelgő jelzővel illették Robert Stigwoodot, a kíméletlen ausztrál producert, aki 81 évesen fejezte be földi pályafutását. Ez a titulus akkor született, amikor a 70-es évek második felében, a nagy diszkóhullámot meglovagolva előbb „átértelmezte” a Beatles klasszikus Borsőrmesterét, majd bedobta a köztudatba John Travoltát, és vele együtt az akkoriban jobb körökben „hivatalból üldözendő” Szombat esti láz és Pomádé (Grease) című filmeket.
Tudom, jöhetnek megint azzal, hogy halottról vagy jót vagy semmit (mindig is utáltam ezt az álszent elvet), de Stigwood rendkívül sikeres tevékenysége tele volt ellentmondásokkal. Ne feledjük, hogy ő volt az, aki 1966-ban összehozta a Creamet, az első szupergroupot (milyen érdekes az élet, éppen tegnap vettem elő a Live Cream két, máig megunhatatlan lemezét), aztán valósággal kizsigerelte őket, és az amúgy sem könnyű természetű Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker két és fél év után már látni sem bírta egymást. Aztán 1969-ben szintén ő bábáskodott a második szupercsapat, a Blind Faith felett (Clapton és Baker mellett Stevie Winwood és Rick Grech alkotta a kvartettet), ők mindössze fél évig voltak képesek együtt maradni. De mint rock-rajongók, tegyük a szívünket a kezünkre: ugye szegényebbek lennénk a Sunshine of Your Love, a White Room, és a Politician, vagy a Sea of Joy és Had To Cry Today nélkül? Azt is sokan Stigwood szemére vetik, hogy ő vitte „rossz utakra” a 70-es évek közepén a halál torkából visszatért Eric Claptont, aki egy időre letért a blues-útról. De azért az ő RSO-korszakában születtek olyan dalai, mint az I Shot The Sheriff, a Cocaine, a Wonderful Tonight és aligha lehet egy rossz szót szólni az 1980-as Just One Night című koncertlemezére…
Aztán ott a Bee Gees. Felejtsük el az olyan rémségeket, mint a Stayin’ Alive, és gondoljunk vissza arra, hogy a Gibb-fivérek mekkora szenzációt okoztak 1967 és 1971 között, amikor az elemi erejű rock-őrület közepette megjelentek a maguk gyönyörű, romantikus dallamaikkal. Azokban az években Magyarországon is elképzelhetetlenek voltak a házibulik az ő „kindermacher” lassúik, a Massachusetts, a First of May, a Words és a többi nagy sláger nélkül és ezek a maguk módján ugyanígy kiállták az idők próbáját, mint a Cream és a Blind Faith.
És a filmek? Azért bűnlajstromát enyhíti két film: a Jézus Krisztus Szupersztár (1973, r: Norman Jewison) és a Tommy (1975, Ken Russell). Bár mindkét alkotás vitákat váltott ki a maga korában, mind Andrew Lloyd Webber sivatagba helyezett műve, mind pedig a The Who látványában kissé „barokkosított” rock-operája alapvetően hű maradt az eredetiekhez, érdemes ezeket is elővenni több mint 40 év után.
Mit mondhat tehát Robert Stigwoodnak egy túlvilági zene-bíróság? „Ejnye, ejnye, de azért köszönjük…”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
