Vannak koncertek, amelyeket az ember soha nem felejt el. Vannak koncertbefejezések, amelyeket az ember soha nem felejt el. Ilyen volt az 1982 júniusában egy nagy szabadtéri párizsi koncert, amelynek éjszakába nyúló befejezéseként 70 ezer visszafogott lélegzettel, megszámlálhatatlan gyertya és öngyújtó fénye mellett hallgatta a dalt: „Hello, darkness, my old friend”….
Ötven éve hallgatja a világ Simon & Garfunkel remekművét, a The Sound of Silence-et. 1966 januárjában jelent meg ez a dal – a rock-zene történetében egyedülálló módon immár másodszor, miután két évvel korábban a duó már kiadta első albumán, a Wednesday Morning 3 A.M.-en, de akkor szinte észrevétlen maradt. A magyar zsidó családban felnőtt Simon, akinek apja a 30-as években a budapesti rádiózenekarban is játszott, 21 évesen írta meg a dalt: „Akkoriban még nem voltak nagyon kiforrott gondolataim. Pusztán kamaszos düh munkált bennem, de olyan igazságokat mondott ki, amely végül milliók érzékenységét érintette meg” – mondta később a szerző. Az egyik legenda szerint egy párizsi aluljáróban született meg az ötlet, amikor Simon rövid ideig utcazenészként kereste kenyerét. Két szelíd, ám együtt gyönyörűen szárnyaló hang, a nemesen egyszerű, mégis szépen szőtt melódia ekkor találta meg igazi közönségét, nem utolsó sorban Tom Wilsonnak köszönhetően, aki előzőleg Bob Dylannel dolgozott. Miután Wilson meghallotta az eredeti, akusztikus dalt egy bostoni rádióban, a két előadó tudta nélkül „felerősítette” néhány elektromos hangszerrel és dobbal, ezzel tökéletesen beillesztve az akkoriban születű folk-rock műfajba.
Az új változat kezdetben nem tetszett az előadóknak, Garfunkel különösen úgy vélte, hogy ezzel vége a karrierjüknek. Szerencsére tévedett. A The Sound of Silence 1966 januárjában felkerült az amerikai toplisták élére, és ez megadta a lökést a duó új albumának, amely The Sounds of Silence címet viselte (ez volt a dalnak is az eredeti címe, sokan a mai napig eltévesztik…).
A dal végső felszentelését a következő évben Mike Nichols kultuszfilmje, a Diploma előtt (The Graduate) jelentette, amelynek főcímzenéje és záróakkordja volt. Ekkor vált a The Sound of Silence az establishment, a megrögzött társadalmi szabályok, az álszent erkölcsök elleni lázadás himnuszává, miközben egyúttal megmaradt a magány, az emberek közötti kommunikáció-képtelenség, az egymásra való figyelés hiánya mementójának, de film fináléja révén szerelmes dal is lett.
A The Sound of Silence később is visszatért a moziba. Miután annak idején sokan a John F. Kennedy elnök meggyilkolását követő trauma hangulatát olvasták ki belőle, Emilio Estevez három évtizeddel később felhasználta a Bobby című filmjéhez, amely Robert Kennedy meggyilkolásáról szól.
1981.szeptember 19-én a New York-i Central Parkban, amelynek két oldalán lakik a két énekes, 300 ezer ember előtt léptek fel 11 év után először együtt. Akkor a The Sound of Silence a legegyszerűbb akusztikus módon hangzott fel. Ugyanúgy, mint közel 10 hónappal később Párizsban…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
