Írolvasgondol

A generációmnak, az életünknek a legszebb eseménye a Fal leomlása volt és marad. Mert a szabadság hiányának végét jelentette. Az igazságosságot, és az önállóságot. Mert mágikus események voltak, amelyeknek megteremtői az emberek voltak. A kelet-európai nemzetállamok ugyanakkor egy nagyobb közösség tagjai lettek, az Európai Unióé. Olyan volt, mint egy mese, egy hihetetlen felszabadulás, amely ma is hagyott nyomokat bennünk, bár csak mint vágyálom iránti nosztalgia, mert csúnyává vált és veszélybe került.

Nem az akkor végbement átalakulás volt a történet vége, hanem a Szovjetunió összeomlása. Oroszország korlátok közé került, a démont megszelíditették és el kellett indulnia a demokrácia felé. Gorbacsov mosolya alapján bízni lehetett abban, hogy ez az ország elindul a civilizáció és a modernizáció felé. Gorbacsov olyan volt, mint mi. Ma Oroszország, helyesebben a vezető osztálya a csúnyább arcát mutatja. Visszatért a 19. század régi hatalmi politikájához a 21. század eszközeivel, amely nem hátrál meg az erőszaktól, a háborútól. Putyin félelmet kelt. Úgy tűnik, nem tud mást tenni.

Kétségtelen, hogy válságban vagyunk. Évekkel ezelőtt volt egy film, amelynek az volt a címe: Elmúltak a bőség évei. Így is van. Úgy tűnik, elmúltak a boldog, gondtalan évek. Vagy nem voltak ezek a túlzott optimizmus, az illúziók évei is? Európa határok nélkülinek hiszi magát, közben állandóan beleütközik a korlátaiba. A válság, amelynek most tanúi vagyok – a Brexit, a menekültek, az EU belső struktúrája – áthatja az alapokat. És a szavak a „több Európáról, a határok nélküli Európáról”, vagy a „szolidaritásról” üresnek, veszélyesnek mutatkoznak. Ezekkel a szép szavakkal nem lehet az embereket megnyugtatni. Nem csoda, főként a saját szerepével és történelmével elfoglalt Németországban, egyre inkább tért nyer a kulturális pesszimizmus.

Amikor Gerhard Schröder kancellár lett, okos nyilatkozatot tett: „Nem akarunk mindent megváltoztatni, de sok mindent jobban akarunk csinálni.” A kritérium a valóság, nem az eszme vagy a vízió. A politikának pragmatikusnak, néha kellemetlennek, keménynek kell lennie. Az EU most a valóság sokkját éli át. Az európai elit újra egységes lesz? Bár nem akarom leporolni a régi közhelyet a válságról, mint „lehetőségről”, de nőként, német polgárként, európaiként és újságíróként valami nem engedi bennem, hogy engedjek a szkepticizmusnak, a riadalomnak. Bevallottan optimista vagyok, valójában illúziók nélküli optimista. Nem tudom elképzelni az EU végét. Inkább egy józan, mérsékelt újrakezdését. (Egy „objektív románcot”, hogy idézzem Erich Kästner egyik versének címét) a tagjai között.

Senki sem tudja megjósolni, mi lesz a következő hónapokban, években. Túl sok a bizonytalan tényező. Kívánom, hogy az európai demokráciák jobban bízzanak magukban, nagy terheket kell hordozniuk, veszélyekkel kell szembenézniük, anélkül, hogy feladnák. Erősebbek, mint ennek a világnak az autokratái. De válaszokat kell találniuk a népek félelmeire, nem elégedhetnek meg azzal, hogy „döntetlenre” játszanak, különben a populizmus szelleme nem húzódik vissza soha a palackba.

Különösen kívánom az orosz társadalom megújulását. Olyan fejlődést, amely nem jelent agressziót, keménységet. Tudom, ezekben az időkben, amikor nem vagyunk biztosak abban, hogy a Közel-Keleten nem tört-e már ki a háború, ez abszurdnak tűnik. Sok geostratéga megelégszik azzal, hogy Oroszország puszta nagyságát úgy tekintse, mint okot arra, hogy ez az ország autokrata maradjon modernizáció nélkül.

Szerintük Putyinnak nincs alternatívája. Utána csak valami rosszabb jönne. Julija Szmirnova, a moszkvai tudósítónk Oroszországot „fáradt országnak” nevezi, de ennél több is van. Nadja Tolonnyikovának, a Pussy Riot aktivistájának Útmutató a forradalomhoz című átütő erejű manifesztumát olvassuk. Ennek a lánynak, aki két évig lágerben volt zárva és akkor született, amikor a Fal leomlott, rendkívüli a konoksága, a radikális szubjektivitása, a hazaszeretete. Alternatíivák tehát mindig vannak.