A felnőni képtelen szülők, az örök serdülő gyerekek között mindnyájan ugyanazon korúak vagyunk, egyforma az érdeklődésünk, az érvelésünk, az öltözködésünk. A felnőtté válás nehéz kihívásáról szól Sabina Minardi esszéje, amely a L’Espressóban jelent meg.

A jelenségnek más neve is van, MacGyver-szindrómának hívják. A szülők előveszik a régi játékokat, a sajátjaikat és a gyerekeikét, vannak köztük olyanok, amelyekben valóságos bajnokok. Ilyen például a kis villanyvasút, amely ma közismertem a hatvanon túliak kedvence. A szerkesztő is ismer jó néhány olyan felnőttet, aki király a legózásban vagy a gombfociban…

A tinédzserként viselkedő felnőttek felhívták magukra az írók, a filmrendezők, a pszichológusok figyelmét, akik igazolják, hogy a serdülő kor ma már nem csupán egy fázisa az életnek, amelyet kronológiai eszközökkel mérni lehet, hanem egy mentalitás, egy magatartás, egy öltözködési stílus, érdeklődések és várakozások egyvelege, amely túlhalad az ifjúságon.

Apák és anyák, akik nehezen válnak szülőkké, serdülők, akik sietnek kilépni a gyerekkorból, de meghátrálnak minden felelősség elől. És míg a felnőtt kor egy virtuális fázissá válik, az érettség határozatlan időre eltávolodik.

Nincs olyan esemény, amely visszatartson valakit attól, hogy megmaradjon a serdülő korban, sem a munka, amely nincs mindig, sem a házasság, amelyből a statisztikák szerint minden negyedik válással végződik, sem a kevés gyerek születése. Massimo Ammoniti pszichiáter szerint, aki a szülők és a gyerekek új kapcsolatával foglalkozik, a múltban rituálék és világosan megfogalmazott feladatok határozták meg az emberi élet szakaszait. Az iskolai évek, a serdülőkor, a munkába lépés, a házasság, a családalapítás, amelyek az egyén magatartásának változásával is jártak. Most mindez eltűnt. Egyre kevesebb a hagyományos család, szabadon beszélünk a gyerekek előtt bármilyen témáról, a gyerekek asszisztálnak érzelmi életünk bonyodalmaihoz, és elvárjuk tőlük, hogy elmondják nekünk első szexuális élményüket, és bevonjuk őket saját problémáinkba.

A mítosz, hogy nem kell sohasem megöregedni, azzal jár, hogy mindenki igyekszik fiatalnak maradni. Ez kb. ötven év körül van a csúcson, amikor a gyerekek vitalitásia mintha felébresztené a szülőkét is. Az eredmény: míg régen a felnőtt kor a felelősségvállalás kora volt, ma a boldogságkeresésé, az önmegvalósítás minden áron – vélekedik Ammoniti. A serdülő felnőtteknek tudatosan vagy ösztönösen a fő ellensége az a gondolat, hogy a felnőtté válás egyben a széttört álmok, a rosszul végződő házasságok, a sikertelenségek kora, ahogy olyan nagy írók is lefestették, mint Saul Bellow vagy Philip Roth.

Fiatalság és öregség két különböző fizikai vagy pszichikai és spirituális állapot? – kérdezik más társadalomkutatók is. Hová tűnt az érett kor? Elfoglalja a helyét a határtalan ifjúság, amelyet mindenféle praktikákkal, kúrákkal, esztétikai sebészettel tartanak fenn. Az anyák olyanoknak akarnak látszani, mint a lányaik, és az apák a fiaik kultúráját utánozzák. Az Osservatorio Europeo felmérése szerint az olasz 19%-a gondolja, hogy az ifjúság 60 év után is folytatódhat, míg 45% szerint 50 és 60 között fejeződik be.