Vannak pillanatok, amikor érzem, hogy fel kell kelnem, mert valami történt. Pedig még alhatnék, és nem volt olyan rémálmom sem, ami indokolná a felkelést.
Vannak olyan pillanatok, amikor egy e-mail címéből tudom, hogy valami szörnyűség történt. Legjobb barátom leveleinél a közelmúltban már többször félve nyitottam ki, és balsejtelmem ezúttal is igazolódott.
Keith Emersonnak elege lett a földi létből. Zajosan távozott, ahogyan tőle megszoktuk. Csakhogy ezúttal nem orgonáját döntötte fel, és nem a drága hangszerbe vagdosott késeket. Kaliforniai otthonában főbe lőtte magát. Novemberben volt 71 éves. Jövő héten kellett volna japán turnéra indulnia. A muzsikust néhány évvel ezelőtt vastagbél-daganattal műtötték, de valószínűleg azért dobta el magától az életet, mert súlyosbodott a jobb kezét megtámadó ízületi betegség, és már csak nyolc ujját tudta használni a billentyűkön.
Az elmúlt napokban házi edzésprogramomhoz háttérnek a Woodstock-film rendezői változatát néztem, és egyre-másra az jutott eszembe, hogy hányan elmentek már az ottani szereplők közül, köztük olyanok is, akikkel találkoztam, interjút készítettem. A billentyűzsenivel csak összefutottam az Emerson, Lake and Palmer-koncert másnapján 1997-ben, interjút a banda nevében Greg Lake adott előző nap, és csak annyit mondtam neki, hogy azért a The Barbariant, vagy Bartók Allegro Barbarójának átiratát, amellyel az első lemezük kezdődik, igazán eljátszhatták volna. De nem tették, sőt, néhány évvel később sem, amikor saját kvartettjével lépett fel a Millenárison, és a kétórás buli ráadásaként eljátszották a Tarkust. És persze azzal nyitott, hogy „Welcome back my friends to the show that never ends…”. De legalább kapni lehetett a Wight-szigeti bulijuk CD-jét, amely szintén a Barbariannal kezdődik.
Hetven körül már meg lehet halni, még akkor is, ha manapság ez a kor nem olyan magas. Csakhogy ezekkel a hírekkel mi, az életfogytig rajongók magunk is egyre közelebb kerülünk az elmúláshoz.
Van annak már 45 éve is, amikor egy általános iskolai barátommal, akivel életemben először voltam rock-koncerten, egy akkor hiperszupernek számító lemezjátszón hallgattuk az Egy kiállítás képeit. Amikor e sorokat írom, még alszik a ház, nem kapcsolok be zenét, amellyel elbúcsúzhatnék a rock eme őrült mérföldkövétől, és csak bennem szólal meg a Baba Yaga forgószele, a Toccata szökőárja, a The Endless Enigma többtételes kaleidoszkópja, amely a kortárs futamoktól a romantikáig és himnikus magaslatokig terjed. Beleborzongok a fejemből felidézett Karn Evil 9 harmadik tételébe, amit egy elszabadult, egyre gyorsuló körhintával üt agyon, a Fanfare for a Common Man látszólagos egyszerűségébe, no és persze a végén ott a hangszergyilkoló Rondo…
Keith Emerson bezárta körét és a sehová sem vezető kiutat választotta.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
