2016. ápr 10.

Bródy

írta: Göbölyös N. László
Bródy

brody.jpg

Áll egy Ember a színpadon, jól ismert sudár alakja, frizurája, gitározik és énekel. Szépen, tisztán penget, nem virtuóz módon, de nem is várja tőle senki. Énekel, kicsit fátyolosan, hang nélkül, de mi az a hang?

Áll egy Ember a színpadon, gitározik és énekel, és hiszünk neki. Mindazok, akik ott vagyunk, 12 ezren, és akik nincsenek itt, de értik, érzik őt, aki igyekezett mindig igazat mondani, és sosem volt, sosem lesz játéka mindenféle szélnek. Mindazok, akik sosem fognak megváltozni vezényszóra, és akiket hiába próbálnak az ugyanazok beterelni egy elkerített karámba. Mindazok, akiknek vannak filléres emlékeik, akik szeretnék, ha drága kis SZIGüket még sokáig nem vonnák vissza véglegesen. Azok vagyunk, akik ma is megkérdezzük Párunktól, Szeretteinktől, hogy mit tehetünk értük, és tudjuk, hogy ők is ott lesznek mellettünk. Azok vagyunk, akik magukban hordozzák ifjúságukat, és most eljöttek felidézni, bepótolni és megerősíteni azt, ami megmaradt belőle.

brody_anita_b_farkas.jpg

Áll egy Ember a színpadon, gitározik és énekel, közben a maga csendesen gyilkos humorával, máskor keserű iróniával vet oda apró észrevételeket közállapotainkról, közerkölcseinkről és egyéb közeinkről, és mi hol őszinte nevetéssel, máskor egyetértő tapssal jelezzük, hogy vettük a lapot, a fene egye meg, miközben tudjuk, hogy sajnos önmagunkon is nevetünk, mert mi is hagytuk, hogy így legyen. Aztán jön egy váratlan tapsvihar: „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék/Akárhonnan jönne, bárkit beengednék.” Régebben a „lánckeréknél” jött be a tüntető taps… Az utolsó versszakot persze közösen suttogja a tömeg. Mint Árpi bácsi temetésén, amit gyorsan elnémított a közmédia…

Áll egy Ember a színpadon és árad feléje a szeretet. Amikor elhangzanak a születésnapi köszöntők, felállva tapsolunk és énekeljük, hogy „Boldog, boldog…”. Utána még jön legalább 3-4 „standing ovation”. Vagy több is? A harmadik ráadásban már nemcsak éneklünk, hanem táncolunk is Az utcánra.   
Meghajlás, fények fel, a közönség elindulóban. De nem, mégsem indul, énekel, tapsol, dobog. És az Ember újra kijön a színpadra, és elénekli a Siratót az István, a királyból. Vele zümmögi mindenki, akinek torkát nem fojtogatja sírás. Ő is nyeli a könnyeit ennyi ölelés láttán. De így nem lehet befejezni. „Élek, s hogy meddig, nem tudom, Meghalok, bár nem akarom, Megyek, s egész utam titok: Csoda, hogy jókedvű vagyok” – idézi fel a középkori négysorost. Hatalmas, megnyugvó lélegzetet veszünk. Most van vége. De csak az előadásnak. Egy estnek, amelyen európai magyarok voltunk. És leszünk azon túl is.

Éjjel sokáig nem jön álom a szememre. Talán túltelített ez a hihetetlen energia? Nézem a Facebook-ot, még csak 1-2 hozzászólást látok…

Bródy János koncertjére úgy mentünk el Életem Párjával, hogy meg akartam maradni egyszerű nézőnek, hogy átadhassam magam az est minden pillanatának és ne befolyásoljon a tudósítás kényszere. Aztán reggel előbb Ő, aztán Szüleim kérdezték meg, hogy fogok-e írni róla valamit. Így születtek meg ezek a sorok.

(A koncertfotó Farkas B. Anita szíves közlése)

Szólj hozzá

rock élmény Magyarország Zene Bródy János