A 60-as évek kaliforniai surf music szimbólumszerzője sohasem utazott át a Csendes-óceán hullámain. Félt. És a látszatok ellenére sokkal több melankólia, mint öröm volt olyan dalaiban, mint például a Surfer Girl vagy a Fun Fun Fun.
Brian Wilson, a Beach Boys vezetője és abszolút zsenije az amerikai populáris zene történetének legellentmondásosabb, legsérülékenyebb óriás figurája. Bill Pohlad (eddig főként producerként volt ismert) alkotta meg a Love and Mercy című filmet, amelynek középpontjában Wilson érzelmi és pszichikai utazásai állnak.
A film a muzsikus életének 30 évét idézi fel két főszereplővel. Az ifjúkorit Paul Dano játssza, az érett férfi John Cusack. Bemutatja azt a korszakát, amikor mentális problémái elhatalmasodtak rajta és ellentmondásos viszonyát a pszichoterapeutához, akit később azzal vádoltak, hogy tíz éven át manipulálta és kihasználta Briant.
„Megpróbáltam képet rajzolni az emberről, életének igazi aspektusairól és nem a hírességről” – nyilatkozta Pohlad. A néző végigkísérleti életét a kegyetlen, erőszakos apától, a „hangoktól”, amelyeket gyerekkora óta hallott, a zenében való gondolkodásig, a stúdiókban folytatott mániákus munkáig, a valóságtól való fokozatos elszakadásig, a drogokig és a visszavonulásig, amelyet két éves ágyhoz kötöttség, és dr. Landy terápiája jelentett és amelyből Melinda Ledbetter mentette ki, mielőtt végleg elsüllyedt.
A Love and Mercy-t Wilson és Melinda teljes mértékben jóváhagyták. Brian egyik ritka nyilatkozatában elmondta, hogy nagyra értékeli a filmet, jó és rossz, de igazi emlékeket ébreszt fel benne. Elárulta, hogy azok a jelenetek tetszettek neki a legjobban, amelyek a stúdióban végzett munkáját mutatják be.
Egyébként ezekből derül ki hatalmas tehetsége a hangszerelésben és harmónia-teremtésben. Mint a Beatles, Wilson is hangszerré változtatta a stúdiótechnikát, és pohlad úgy döntött, hogy direktben szólaltatja meg a zenészeket és köztelezte Danót, hogy kilenc hónapig énekleckéket vegyen, hogy élőben énekelhessen a kamera előtt.
A film legnagyobb jelenete azt a kreatív folyamatot mutatja meg, amelyben Wilson megírja a God Only Knows-t, amely a csúcs az ő és a Beach Boys művészi pályájának. Paul McCartney a pop valaha írt legnagyobb dalának tartotta, amire Wilson reagálása már előrevetítette démonjainak árnyékát: „Ha ez a valaha írt legnagyobb dal, akkor már nem írok ezútán semmi jót. Ez azt jelenti, hogy végem, túlhaladtak, hanyatlok, ahogy mindenki mondja.”
Wilson számára a tökéletes dal szinte rögeszme volt. Amikor először meghallgatta a Beatles Rubber Soulját, kihívásnak tekintette és 1966-ban megalkotta a Pet Sounds-ot, minden idők egyik leginnovatívabb lemezét, amely kis híján depresszióba kergette a liverpooliakat, mert azt hitték, hogy ennél jobbat nem lehet csinálni. Egy évre azonban elkészült a méltó válasz, a Sgt. Pepper’s Lonely Heart Club Band, amelynek hallatán Wilson megsemmisítette addigi legambiciózusabb művét, a Smile-t, amelyet csak 2011-ben jelentettek meg az eredeti felvételek újrakeverésével.
Wilson nemrégiben indult el egy 70 koncertből álló világturnéra. Minden koncerten elhangzanak az 50 éves Pet Sounds dalai. Az évfordulóra a lemez újra megjelenik különböző formátumokból álló dobozban.
Mike Love, Brian unokatestvére, aki a mai napig irányítja a Beach Boys-ot és akivel korábban még perre is mentek, így nyilatkozott a zenekar szellemi vezéréről:
„Brian nagyon ravasz és intelligens volt, bár mindig volt benne sok-sok félelem és egy jó adag naivitás. A legbanálisabb dolgokat lehetett neki elmesélni, amelyeken csodálkozott, de hogyan lehetett volna neki ellentmondani, amikor minden furcsasága ellenére olyan dalokat tudott alkotni, mint a Good Vibrations?”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
