Írolvasgondol

Még hajdanában Jancsó Miklós mesélte nekem, hogy római évei alatt az egyik legjobb barátja Marco Pannella volt, aki ugyanolyan „őrült anarchista volt”, mint ő, megemlegette legendás lódenkabátját is. Az olasz radikálisok vezére valóban különleges figura volt, aki nagyon sok ellenséget, és még több barátot, tisztelőt gyűjtött maga köré. Most, hogy Pannella 86 éves korában elhunyt és igazi „népi gyászszertartást” rendeztek neki a Piazza Navonán, a La Repubblica csokorba gyűjtötte az elmúlt évtizedek során róla született méltatásokat, amelyekből egy izgalmas személyiség és egy rendkívüli életút kerekedik ki. És még akár tanulságos lehet nekünk itt, Közép-Kelet-Európában is.

„Marco Pannella az egyetlen olasz politikus, aki állandóan bizonyítja, hogy tiszteli a jogot, a törvényeket, az igazságot. Vannak mások, arc- és hangnélküliek, akik olyan pártokba merültek alá, amelyek csak akkor nyilvánítják ki a jog iránti érzékenységüket, amikor a letartóztatási parancs valamelyik emberükre vonatkozik. Egyébként hallgatnak. Sőt, ha ez más pártokat érint, a bírák tudására hagyatkoznak. Ez az olasz élet régi kettős játéka: jó és igazságos az, amit teszünk, vagy amiből hasznunk van, és ha más teszi ugyanazt, az igazságtalan és büntetni kell. Pannellának és nem kevés embernek, aki úgy gondolkodik, mint ő, komoly és fáradtságos feladatot kell elvégeznie: emlékeztetni a feledékenyeket a jog létezésére azokkal a hatalmi  játékokkal, szemben, amelyet az olasz politika a jog hiányában, vagy annak túllépésével folytat” – írta róla Leonardo Sciascia, a Mint a bagoly nappal írója, aki 1979-ben radikális parlamenti képviselő volt.

„Esküszöm, minden gyenge erőmet annak fogom szentelni, hogy életben maradjon a Radikális Párt, amelyről nem tudok semmit, amelynek létezéséről sem tudtam, de bízom Pannellában” – jelentette ki Eugéne Ionesco, az abszurd dráma egyik nagy mestere.

Pier Paolo Pasolini sohasem használta azt a kifejezést, hogy „szeretlek”, a Corriere della Serában mégis azt írta: „Pannella tudja, hogy mennyire szeretem” 1975 novemberében részt kellett volna vennie a Radikális Párt kongresszusán, de nem sokkal előtte megölték. Felszólalását azonban felolvasták. „A másság, a válás, az abortusz kérdésében nagy sikereket értetek el. Ami – nagyon jól tudjátok – nagy veszélyt jelent. Rátok – és nagyon jól tudjátok, hogyan kell reagálni – de az egész országra is, amelynek viszont a kulturális színvonala magasabb lehetne, de rendszerint rosszul reagál.”

Eugenio Montale, a Nobel-díjas költő írta róla: „Ahol a hatalom nyíltan, de rejtett formákban is elutasítja az igazi szabadságot, ott időnként feltűnnek olyan ihletett emberek, mint Andrej Szaharov és Marco Pannella, akik a legnehezebb spirituális utat követik, amelyet egy áldozat követhet elnyomójával szemben. A passzív elutasításét. Egyedül vannak és helyettünk is beszélnek.”

Gianni Agnelliről mesélik, hogy amikor megkérdezték tőle, hogy kire bízná egy új termékének reklámozását, habozás nélkül azt felelte: „Pannellára.”

Jól jellemezte őt a világhírű újságíró, Indro Montanelli: „Ahhoz, hogy megértsük Pannellát, ki kell fordítani, mint egy régi angol szövetet, amelynek a visszája jobb volt, mint a színe. Színéről nézve egy Brancaleone, egy ripacs, egy szemtelen alak, egy tyúktolvaj, aki képes elorozni egy halott helyét egy koporsóban, csakhogy ő legyen a temetés középpontjában. De ő a fegyvertelen seriff is, aki behatol gengszter odujába. Pannella a mi fiúnk, szemtelen, rakoncátlan, aki miután felgyújtotta a bútorokat, összetörte az edényeket, elszökik a rétre kalandozni. De veszély, vagy nélkülözés idején ő az, aki visszajön akkora ló- és bivalycsordával, amekkorát mi még álmunkban sem tudnánk befogni.”

A radikális vezérnek viharos volt a kapcsolata az Olasz Kommunista Párttal. Az 1979-es pártkongresszuson a Vörös Brigádokat a második világháborús partizánokhoz hasonlította. Ezért a kommunista vezetők az antifasiszta ellenállás meggyalázása címén feljelentették Pannellát. Ő maga így mesélte el az esetet: „Elmentem a kongresszusra kék lódenemben. Még Triesztben vettem egy januári estén, amikor majd megfagytam a hidegtől. És ma a L’Unitá azt írja, hogy odamentem egy fekete kabátban, mint Drakula, hogy provokáljak és elkergessenek…”

Ha említettük Jancsó Miklóst, akkor ne feledkezzünk el egy másik „magyar kapcsolatról”  sem: Staller Ilonáról, azaz Cicciolináról, akit Pannella befogadott pártjába és a pornósztár radikális képviselő lett az olasz parlamentben a 80-as évek végén.

És végül egy portrévázlat Marco Pannellától, önmagáról: Azok közül való vagyok, akinek a félős alkalmazott, aki mindig önözi a hivatali főnökét, frusztrációját és kudarcát legyőzve így köszön: „Ciao, Marco”. És ha egy 16 évesnek, aki éppen meg akarja szúrni magát, Andreotti azt mondja: „Ne tedd”, akkor az rohan, hogy a vénájába döfje a tűt. De ha én mondom neki, vár legalább fél órát.”