Írolvasgondol

Sok-sok évvel ezelőtt került a kezembe egy kortárs avantgárd (?) jazz (?) opera, amely azért keltette fel először az érdeklődésemet, mert egyik énekese és muzsikusa nagy ideálom, Jack Bruce volt, és meglepett, hogy olyan nem kevésbé újító lelkű jazz-zenészekkel játszik együtt, mint Don Cherry, John McLaughlin vagy Charlie Haden. Semmihez sem hasonlítható élményben volt részem, és őszintén szólva nem is figyeltem akkor arra, hogy az Escalator Over The Hill című lemeznek szerzője egy bizonyos Carla Bley.

A jazz amerikai nagyasszonya májusban töltötte be 80. életévét, de már évek óta nem emlékszik meg születésnapjáról, inkább a zenére koncentrál. Az ECM az elmúlt hetekben jelentette meg az Andando el Tiempo című új lemezét, amelyet Steve Swallow-val és Andy Shepparddal trióban készített.

A korábban hatalmas hajkoronáiról is ismert zongorista-zeneszerző szólókarrierje a 70-es évek elején kezdődött, de zeneszerzőként már 1958-tól dolgozott, első férjével, Paul Bley-jel, az O Plus One című lemezen. A világhírt éppen az Escalator Over The Hill hozta meg neki. A jazz férfiuralmú világában a legkülönbözőbb formációkat vezette a trióktól a nagyzenekarokig. Tizenhét éves volt, amikor a jazz örökre meghódította. Cigarettaárusnak alkalmazták a legendás New York-i Birdland klubban.

„Olyan voltam számomra, mint egy templom. Ez volt az egyetlen hely, ahol megismerkedhettem azzal a zenével, amelyet szerettem. Tudtam zongorázni és nem érdekelt az iskola. Az első napokban megismerkedtem Count Basie-vel. Amikor elkezdett zenélni, életemben először boldognak éreztem magam” – emlékszik vissza a kezdetekre Carla, aki a La Repubblicának adott interjút.

Magát alapvetően kíváncsi művésznek tartja. „Nem tudnám felsorolni, hogy hányan voltak rám hatással. Mindenbe beleszerettem: három hónapig megőrültem a brazil zenéért, másik három hónapig a hagyományos japán zenéért rajongtam, még a punk is elvarázsolt. A 70-es évek közepén rock-együttesben zenéltem Jack Bruce-szal és Mick Taylorral. Elég zavaros idők voltak, hat hónapig játszottunk együtt, és szétváltunk, mielőtt felvettünk volna egy LP-t.”

Carla mindig önálló volt, és sosem voltak anyagi gondjai. „Nem hagytam, hogy azok a férfiak irányítsanak, akiket szerettem és akikkel éltem. És tanultam azoktól a zenészektől, akikkel dolgoztam. Talán Ornette Coleman volt az egyetlen, aki megváltoztatta játékmódomat. Nekem főleg az számított, hogy eredeti legyek.”

Legújabb lemezére Manfred Eicher, az ECM alapítója kérte fel. „Egy drogfüggő barátom megtisztulását mondja el, az ő hosszú és fájdalmas útját a reményig, az örömig. A tangó ritmusát alkalmaztam, a bukás és a talpraállás küzdelmének érzékeltetésére. A Naked Bridges/Diving Brides a nászajándékom volt Andy Sheppardnek Paul Haines költészetétől és Mendelssohn zenéjétől ihletve.”

 Carla szerint ostobaság ezt a lemezt kamarazenének nevezni, úgy véli, hogy az egy nyugodtabb műfaj, amely szalonokba vagy lakásokba való.

A művésznő sosem foglalkozott azzal, hogy a „jazz First Lady-jének” tartják. „Mindig a megfelelő pillanatban voltam a megfelelő helyen. Voltak nehézségeim, de felülkerekedtem rajtuk. Aztán megváltozott a világ, ma a nők is lehetnek államfők. Nem tudom, hogy Hillary Clintonnak sikerül-e, de Donald Trumpra gondolni, mint elnökre, félelmet ébreszt. Mintha az ember egy valóság-show-ba pottyant volna!”

Carla Bley úgy érzi, hogy manapság sokkal többféle stílusvariáció és improvizációs szabadság van a jazzben, mint pályája kezdetén. „Nekem tetszenek a különleges dolgok és abban a légkörben, ami körülvesz, a koromnál fogva, meg is engedhetem magamnak. Nem gondolom, hogy generációs adottságról van szó. Én jobban érzem magam, mint amikor fiatal voltam”.