2006-ban Al Pacino színpadra vitte Oscar Wilde Saloméját, amelyben ő maga játszotta Heródes királyt. A darab középpontjában őrült vágyak vannak, a királynak a fiatal hercegnő iránt, Saloménak Keresztelő János iránt. Az amerikai színész ebből alkotott egy dokumentumfilmet Wilde Saloméja címmel, amelyet már 2011-ben bemutatott a Velencei Filmfesztiválon. A filmben váltakoznak a színdarab jelenetei a tragédiával, valamint Wilde-dal kapcsolatos gondolataival.
A filmről, amelyet most mutattak be Olaszországban, a La Repubblica kérdezte Al Pacinót.
-Ez egy memoárféle, kísérleti dokumentumfilm, tele ihlettel. Át akarom adni a nézőnek azt a szenvedélyt, amit a dráma iránt érzek azóta, hogy először láttam Angliában 15 évvel ezelőtt. Nem tudtam pontosan, hogy mit csináljak belőle. Oscar Wilde zseni, de olyan ember is volt, aki elhatárolódott a világtól, a korától, az élet keményen próbára tette. Hogy miért azonosultam vele, nem tudom. Talán valamiben felismertem magam benne, talán a kockázatvállalásban, az ismeretlenbe való fejest ugrásba, mint ahogy tettem ezzel a filmmel. A másdél év alatt, amíg forgattuk, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, megbolondulok. Filmeztem a darab jeleneteit, és mindent, ami velem történt, mintha minden összefüggne.
-Az elveszett Wilde keresésében Ön bekalandozott két kontinenst.
-Igen és a magam keresésében is. Egy igazi önanalízis volt. A nézők meglátják egy olyan oldalamat, amelyet nem ismernek és amelyet a lehető legbecsületesebben próbáltam megmutatni. Világos, ghogy Oscar Wilde továbbra is elbűvöl és most is itt van az agyamban.
-Most készít filmet a Lear királyból.
-Shakespeare mélyen hat ránk. Grandiózus módon beszél érzelmekről, érzékekről. Művei tökéletesek a színészek számára, mert olyan ember írta, aki maga is színész volt. Sok Shakespeare-színdarabban játszottam, köztük a III. Richárdban, amelyből filmet is csináltam. Voltam Shylock A velencei kalmárban, előbb filmen, majd a Broadway-n. A Lear király a legnagyobb szerep a színész számára. Most érzem úgy, hogy felkészültem rá.
-Úgy tűnik, hogy a színház ugyanolyan fontos az Ön számára, mint a film.
-Akkor kezdtem a színházról álmodni, amikor megnéztem Csehov Sirályát New York-ban. Tizennégy éves voltam. A színház az életem, a színészet a családom. Amikor játszunk, az olyan, mint az életünk függne tőle. Ha vége, elveszettnek érezzük magukat. Szeretem a mozit, de csak a színházban érzem otthon magamat igazán. Képzeljen el egy kötéltáncost a levegőben. Hogy talpon tudjon maradni, szüksége van az összes izmára, az adrenalinra. A moziban az ember a kötélen kár, de a kötél a földön van. Ha leesik, feláll és újrakezdi. A színházban nincs második lehetőség.
-Változott az évek során a kritérium, amellyel megválasztja szerepeit?
-Mindig keresek egy kötődést, nem számít a történet. A megtalálás felér egy kutatással. De a legfontosabb dolog a színész számára kialakítani egy kapcsolatos a figurájával.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
