Írolvasgondol

1996.decembere. Tömeg a római Campidoglión, művészek fotósok, egyszerű tisztelők serege vesz búcsút Marcello Mastroiannitól, az egyik legnagyobb és legszerethetőbb olasz színésztől.

1996.december 19-én halt meg a művész, akinek keresztneve a mai napig egyet jelent a mozisztárral: közel 50 éven át 160 filmben játszott, drámákban, vígjátékokban egyaránt emlékezetes tudott lenni.  Ő volt Federico Fellini alteregója, a nyugtalan természetű újságíró az Édes életben, vagy a válságba jutott rendező a 8 és félben, akárcsak Snaporaz, a „gyengébb nemet” egyszerre imádó és tőle rettegő férfi A nők városában. Fiatal korában ráakasztották a Latin Lover jelzőt, de hamar kinőtte ezt a szerepkört: A szép Antonióban már impotens férjet alakított, a Válás olasz módra című morbid komédiában egy lecsúszott arisztokratát, aki a legváltozatosabb módszerekkel akar megszabadulni kényszerházasságban hozzákötött csúnya feleségétől. De volt homoszexuális férfi az Egy különleges napban, jezsuita páter a Todo Modóban. Az egyik legszebb szerepét szintén Fellininek köszönhette: ő volt a Ginger és Fredben Pippo, az egykori Fred Astaire-imitátor, aki egy szilveszteri tv-show kedvéért újra összeáll egykori partnerével, Giulietta Masinával. Magyar filmben is letette a névjegyét: 1988-ban Sándor Pál Miss Arizonájában ő alakította a mulatótulajdonos-zeneszerző Rozsnyai Sándort. Másik „magyar vonatkozású” szerepe Vittorio de Sica Napraforgók című filmje volt, amelyben egy, a II. világháború idején szovjet hadifogságba került férfit játszik, akit felesége, Sophia Loren, kétségbeesetten próbál megtalálni. A történet erősen egybecseng Zilahy Lajos, igaz, első világháborús regényével, a Két fogollyal…És ki felejthetné el a többi közös parádézást Sophia Lorennel, mindenekelőtt a Tegnap, ma, holnapot? De játszott olyan legendás filmekben is, mint Michelangelo Antonioni: Az éjszaka, és Marco Ferreri: A nagy zabálás című alkotásai. Saját férfivonzerejét is kigúnyolta Ettore Scola Postakocsijában, amelyben egy megöregedett, cinikus Casanovát jelenített meg.  

Mastroianni pályája egybeforrt az olasz film megismételhetetlen aranykorával, amely az 50-es évek közepétől 30 éven át tartott. Egyike volt a legnagyobbaknak, de olyan nem kevésbé zseniális kortársak voltak mellette, mint Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi és Vittorio Gassman.  

Marcello Vincenzo Domenico Mastroianni Fontana Liriben született 1924. szeptember 23-án. Apja és nagyapja fafaragók voltak, nagybátyja, Umberto híres szobrász. Apja nem akart belépni a fasiszta pártba, ezért számos hátrányos megkülönböztetés érte őket. Szegények voltak és helyzetük tovább rosszabbodott, amikor átköltöztek Torinóba és Marcellónak öccse született. „Olyan összezsúfoltan éltünk, mint a nyulak, mint a földrengés menekültjei. Apánk napszámos lett. Az élet nagyon nehéz volt. Eljutottunk az éhezés határáig” – emlékezett a színész.

A család később Rómába költözött. Marcello arról álmodott, hogy építész lesz, végül ingatlanszakértő lett. Jó rajzolóként megúszta a frontot, útleveleket hamisített és elkerülte a deportálást is. Egy darabig azzal tartotta fenn magát, hogy maga festette képeslapokat árult Velencében.

1938-ban, 14 éves korában anyjával együtt szerepelt a Marionette című Carmine Galloni-filmben, majd Alessandro Blasetti Vaskoronájában kapott szerepet. Mivel édesanyja jó barátságban volt Vittorio de Sica nővérével, találkozhatott az akkor már elismert színésszel, a későbbi legendás rendezővel, aki biztatta, hogy tanuljon tovább.  „Amikor elkezdtem filmezni, apám vak volt a cukorbetegsége miatt. Anyám a 30-as évek végére süket lett. Amikor moziba mentünk, az egyik azt kérdezte: „Ez mit csinál?” A másik: „Mit mond?” „Most letartóztatták. De mit mond? Apám: „Azt mondja, hogy zavarjuk az embereket, érted?” – idézte fel ezt az abszurd szituációt Mastroianni.

Marcellónak sikerült belépni az egyetemi színházi központba. Itt ismerkedett meg Giulietta Masinával. Együtt léptek fel egy előadásban, itt figyelt fel rá Luchino Visconti, aki jó néhányszor rendezte őt. Filmes karrierje igazán az 50-es évek közepén indult be. 1954-ben Arany Szalaggal (Nastro d’Argento) tüntették ki Giuseppe de Santis A szerelem napja című filmben nyújtott alakításáért. Egy fiatal parasztot játszott, akinek nincs pénze, hogy megházasodjon. Ugyanebben az évben játszott először együtt Sophia Lorennel Alessandro Blasetti Kár, hogy kurva című filmjében. Az újabb díjból kiváltotta korábban zálogba tett értéktárgyait. 1958-ban újabb nagy sikerben volt része, az Ismeretlen ismerősök amatőr bankrablóinak egyikét játszotta, akinek állandó problémája a börtönben ülő felesége miatt gondjaira bízott kisgyerek. 1960-ban pedig eljött a nagy találkozás Fellinivel, akinél utoljára 1988-ban, az Interjú című önéletrajzi dokumentumfilmben szerepelt. „Marcello nagy színész. Nagyon kedves, hű barát, tele józansággal, amilyent csak a regényekben és a 30-as évek amerikai filmjeiben  lehet találni. A miénk egy őszinte, kivételes barátság, amely teljes, kölcsönös bizalmon alapul” – mondta róla a Maestro.

Mastroianninak, aki éhezett gyerekkorában, „intenzív kapcsolata volt” az étellel. Mario Monicelli és Vittorio de Sica elmesélték, hogy mennyit evett a forgatásokon. A Napraforgók felvételei előtt De Sica a következőt írta lányának: „Megjött Mastroianni, kövérebb, mint valaha. nem mond le az evésről, de megígérte, hogy a forgatást megelőző két napon két kilót le fog adni.” Fellinitől, aki jóval egy-egy film előtt megkövetelte tőle, hogy fogyjon, megkérdezte: „Kocsival vagy? Menjünk el Ostiába, halász módra készült rizottót enni.” Idős korában életrajzírójának mesélte: „Életem végén a legjobban nagyanyám ételének illatára emlékezem. Átlag olasz vagyok és kedvelem ezt a normális életet.”Az sem véletlen, hogy egyike volt a 80-as években a „spagetti-tüntetés” kezdeményezőinek: olasz művészek egész sora vett részt abban a szabadtéri lakomában, amelyet a római Trevi-kút mellett tartottak, így tiltakozva az amerikai gyorséttermeknek a történelmi városközpontban való terjeszkedése ellen.

Mastroianninak 1945-ben viszonya volt a fiatal Silvana Manganóval, mielőtt a színésznő férjhez ment Dino de Laurentiishez. „Barátok közti szerelem, mint amilyen ebben a korban lehet. Szűzies. Ő 18 éves volt, én 21. Sokat szenvedtem miatta.” Marcello végül Flora Carabellát vette feleségül, 1970-től külön éltek, de nem váltak el. Tőle van Barbara nevű lánya. A színésznek volt egy három évig tartó viszonya Faye Dunaway-jel, akivel a Szeretők című De Sica-filmben játszottak együtt, majd egy két éves kapcsolata Catherine Deneuve-vel, akitől Chiara nevű lánya született. Végül társa volt Anna Maria Tato, utolsó filmjének, az Emlékszem, igen, emlékszem című portrénak, amelyet Mastroianni érzelmi testamentumának tartanak.

Marcellót Amerikában is sztárolták. 1962-ben a Time magazin egész riportot szentelt neki, ő volt a legjobban csodált külföldi színész akkoriban az USÁ-ban. 1987-ben a Fekete szemekkel ő nyitotta meg a New York-i filmfesztivált. Az ebből az alkalomból készített interjúban kijelentette, hogy rajong a keleti parti metropoliszért, de nem szereti Los Angelest. „Itt mindig egyforma az időjárás, én szeretem a szeptembert, az októbert, az első esőket, a karácsonyt. És a szmog miatt állandóan könnyezem. Az emberek azt gondolják, hogy azért, mert érzékeny vagyok, de ez csak azért van, mert a szemem érzékeny. A házak és a kertek mind egyformák. Nincsen kutyaszar, paprika- és paradicsom-hulladék. Nem tud az ember sétálni, a rendőr rászól: „Tessék tovább haladni”. A Time-ban közölt képét így kommentálta: „Elfelejtettem behúzni a pocakom.”

Mastroianni rengeteg díjat kapott, azon kevesek egyike volt, akit kétszer tüntettek ki Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díjával. 1990-ben Velencében megkapta az Arany Oroszlán életmű-díjat, amelyet Fellini kezéből vehetett át.

Sophia Lorennel eszményi párost alkottak, nem kevesebb, mint 12 filmben játszottak együtt. „Ha anyám moziba ment és azt látta, hogy más a partnerem, aggódva felhívott, és megkérdezte: Marcé, mit csináltál, összevesztél Sophiával?” – mesélte a színész. A filmen kívül is nagyon jó barátok voltak. Amikor Mastroianni meghalt, Loren ott volt az első sorban a Campidoglión gyászolók között.