Írolvasgondol

03.12.

Amióta újra tudunk utazni, ismét megerősödött bennem, hogy én már örökre magyar világpolgár maradok, aki immár nemcsak ott tudja pillanatok alatt otthon érezni magát, ahol már járt, hanem ott is, ahol még soha. És 67. évemben sem tudom, mi a honvágy érzése, vélhetően azért is, mert még soha nem kellett szembenéznem azzal, hogy nem térhetek vissza szülőhazámba. A legutóbbi két alkalommal pedig kifejezetten nehezemre esett, hogy felszálljak a hazainduló gépre, annak ellenére, hogy Gyermekeimhez, Unokáimhoz, anyanyelvemhez és mindahhoz, ami hozzájuk tartozik, elszakíthatatlan kötelékek fűznek. Minden egyes utazásunkkal tágul a világképünk, az eddiginél is befogadóbbak leszünk, nem csoda hát, hogy egyre szűkebbnek érezzük az itthoni levegőt, amelytől néhány napra, egy hétre teljesen függetleníteni tudjuk magunkat és még hazatérésünk után is egy ideig, mert a szemünk, a szívünk élményei erősebbek nála.

Milánóban, míg bebocsátásunkra vártunk Leonardo Utolsó vacsorájához, betértünk a Santa Maria delle Grazie templomba. Az imakönyv Lukács evangéliumánál volt nyitva, annál a résznél, ahol Jézus az írástudókról és a farizeusokról szól, akik „a pohár és a tál külsejét megtisztítják, de belül telve vannak rablásvággyal és gonoszsággal.”

Itáliában a klasszikus hagyományok mellett a populáris kultúra nagyjait és mérföldköveit is tisztelik. Ottjártunkra esett két nagyszerű, magányos dalköltő-előadó 80. születésnapja, akik megújították az olasz populáris zenét, és miközben dalaik egy korszak hangzó ikonjai, ők maguk, amennyire tehették, elrejtőztek a világ zaja elől. A bukott angyalarcú Lucio Battisti 1966-ban a 29 settembrében először merte minden szégyenérzet nélkül megírni egy házasságtörés történetét abban az országban, ahol akkor még hivatalosan válni sem lehetett, miközben darabokra törte a hagyományos dalszerkezeteket, és ugyanezt tette a romantikus, szerelmes énekekkel is a Mi ritorni in mentében. Az apró termetű, csúnyácska Lucio Dalla pedig 1971-ben azt a szentségtörést engedte meg magának a 4 marzo 1943-ban, hogy a Szeplőtelen Fogantatás történetét egy kikötői kocsmába helyezte, 15 évvel később pedig a maga rekedtes hangján képes volt Carusót felidézni és világslágerré tenni a Ti voglio bene assait és még Pavarottival is duettezhetett. Sajnos már egyikük sem él.

Ugyancsak megemlékezett a média egy képregényhősnő, Eva Kant, Diabolik párja 60. születésnapjáról. Nem csoda, hiszen életre hívója, Angela Giussani nem csupán egy divatikont teremtett a 60-as évek közepén, hanem egy erős, felszabadult női karaktert, amelyre nagy szüksége volt a kor lányainak, asszonyainak. Akkor még álomnak is merész lett volna a Csizmában, hogy valaha nő lesz az ország miniszterelnöke.

És március 8-án a nőket nem csupán ünnepelték, hanem szinte minden nagyobb településen tüntetések voltak a nőkkel szembeni családi erőszak ellen. Még egyes közszolgáltatások, például a vasút és a városi tömegközlekedés dolgozói is sztrájkkal fejezték ki szolidaritásukat.

03.13.

Hazatérvén értesültem arról, hogy a meg nem nevezhető ezúttal a Lánglelkű Költő szülőházánál mond majd gyújtó hangú beszédet a Forradalom 175.évfordulóján. Rövid időn belül ez a második eset, hogy egy nemzeti ünnepen meg nem nevezhető elmenekül a fővárosból. Egy éve is csak egy rászervezett „békemenettel” vállalta március 15-öt, most már azzal sem. Pedig volt idő, amikor ő emlegette, hogy „Gyáva népnek nincs hazája” – igaz, ez csak a közemlékezet szerint Petőfi-sor…

A rejtélyes elmúlt évszázadunkról szóló tv-műsorban a magyar kommün vezetőjének unokája, aki bő négy évtizede betiltatta a nagyapjáról írt, szépítések nélküli monográfiát, szinte magasztalta a szovjet pangás időszakának vezetőjét, annak emberi erényeit, szellemességét, politikai manőverezési képességeit.  Holott jól tudjuk, hogy éppen Leonyid Iljics  volt az, aki – nem utolsósorban a Kádár Jánossal szembeni engesztelhetetlen ellenszenve miatt – magyarországi szövetségesein keresztül leállította a magyar reformfolyamatot és az ő szenilitását használták ki a hadsereg vezetői, hogy beugrasszák a Szovjetuniót az afganisztáni esztelen háborúba. A műsor végén K.M. idézte L.I. egyik - szerinte - közismert mondását, amellyel a honfitársai megélhetési gondjaira vonatkozó kérdésre válaszolt. Eszerint az ország az által működik, hogy mindenki úgy lop, ahogy tud. Lehet, hogy ez a gondolat szülte e dicshimnuszt?

Néhány nappal korábban egy olasz tv-csatornán szintén a 20.század történelmével foglalkoztak. A Berlini Fal történetét mutatták be számos szemtanú, menekültek, Kelet-Berlinben rekedtek és egykori biztonsági emberek megszólaltatásával. Felemelő érzés volt látni újra a Fal lebontásának képeit és belegondolni, hogy az egységes Németországnak sikerült a demokratikus Európa egyik pillérjévé válnia, de ehhez az is kellett, hogy vállalták a múlttal való fájdalmas szembenézést. Nekünk, magyaroknak sem tiltotta volna meg ezt senki, mégsem éltünk a lehetőséggel: a múltat siratják, miközben egy másik múltat próbálnak felkent vezetőink exhumálni és szorgalmasan építik az újabb és újabb falakat.

Magyarország örökös nímandja szerint ilyen közel még soha nem álltunk a világháborúhoz. Én pedig erre azt mondom, hogy ilyen aljas háborús uszítója nem volt Magyarországnak az ő seggig homlok tanítómestere óta. Remélem, egyszer beteljesedik rajta ama első világháborús nóta, amelyet Nagyanyám is szeretett idézni: „….háborúsdit játszik, benne, benne, de benn maradt a sz…ban, csak a füle látszik/Piszkáld ki, piszkáld ki, piszkáld ki belőle/nem piszkálom egye meg a fene, hadd maradjon benne”. Hát éppen az ilyenektől kíméltük meg magunkat alig 600 kilométerre határainktól, egy mindössze 70 perces repülőúttal…

03.14.

A Vörösvári úti piacon egy kiló csiperke gomba 1600 forint, a paprika 2200 – bár valaki emlegette, hogy látta valahol 4000-ért is – a literes joghurt már csak 900 ml és egyharmada savó, a folyékony mosószer néhány hónap alatt egy ezressel drágult, eurót ismét 400 felett lehet vásárolni. A Flóriánban egy középkorú pár a várható atomháborúról diskurál, és nincs már Apánk, aki a jövőről politizál.

Mindezek után arra lennék kíváncsi, mi az üzenete annak, hogy három este egymás után néhány perccel 9 óra előtt az egyik közcsatornán levetítették Sz. Tamás és W.Kati háborúellenes klipjét?

03.15.

A szervilizmus és az ízléstelenség netovábbjáról, ama bizonyos kiskőrösi pizzáról egy 70-es évekbeli vicc jut eszembe. Ettél-e már Brezsnyev-sonkát? Nem ehettél, mert még él a disznó...

A Forradalom Ünnepére Életemmel költészettel emlékeztünk. Előbb Radnótit hallgattuk meg Latinovits Zoltán előadásában – „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg” – majd én folytattam Petőfivel, ott, ahol az év eleje olvasott kötetem kinyílt:

"Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! Éltedet

mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bízánk;

Emberségünkből álljon fenn hazánk!"

03.16

A forradalom a szabadságszerető magyar nép érdeklődésének hiányában az idén is elmaradt, bár ennek már nincsen hírértéke. Oly magasra tartjuk a szabadság zászlaját, hogy egy iskolában nem merték elmondani az Akasszátok fel a királyokat című verset, nehogy a diákok a miniszterelnökre gondoljanak…Arra, aki nem engedi, hogy a magyar nép kezéből kicsavarják a szabadság zászlaját. Azt a zászlót, amit ő és csatlósai rég elloptak.