„Add meg nekünk mindennapi költészetünket” – így szól Jim Jarmusch saját meghatározású, szerinte „pszeudo-buddhista” imája, amelyet bővebben kifejt legutóbbi filmjében, a Patersonban. A filmnek, amely a legutóbbi Cannes-i fesztiválon nagy szeretettel fogadott a közönség, decemberben volt a világpremierje.
Paterson, a buszsofőr a mindennapi dolgokban – egy gyufás skatulyában, az utasai beszélgetésében – találja meg a számára létszükséglet költészetet.
A rendezővel a La Repubblica készített interjút.
-A Patersont az Ön legszemélyesebb filmjének tartják.
-Szeretem a variációkat és az ismétléseket a költészetben, a zenében és a művészetben, legyen az Bach vagy Andy Warhol. Ez az élet egy metaforája: mindennap egy variáció a tegnaphoz és a holnaphoz viszonyítva.
-Mi volt az első találkozása a költészettel?
-Már serdülő koromban olvastam a francia szimbolistákat, Baudelaire-t, Rimbaud-t, majd az amerikaiakat, főleg Walt Whitmant. Amikor áttelepültem Ohióból, elkezdtem tanulni a New York-i költészeti iskolában Kenneth och-hal, David Shapiróval, Ron Padgett-tel, aki a Paterson verseit írta. Mindig arról álmodtam, hogy ennek a fajta költészetnek a filmes megfelelője leszek. Gondolok itt Frank O’Harára: „Írj egy verset egy másik embernek, ne írd a világnak,, írd úgy, mintha levél lenne.”
-Miért szereti a költőket?
-Nem találkoztam eggyel sem, aki pénzért írt volna. William Carlos Williams gyermekorvos volt, O’Hara múzeumi kurátor, Charles Bukowski a postán dolgozott. A költészetet szerelemből művelték.
-A Paterson szerelmi történet is.
-Gyengéd szerelem olyan emberek között, akik elfogadják egymást olyanoknak, amilyenek. A szerelem legtisztább formája, amikor hagyjuk a másikat, hogy önmaga legyen, hibáival együtt. Buddhista elv az elfogadás, bírálatok nélkül.
-És a harmónia is, amely a filmből árad.
-Nem vagyok buzgó buddhista, de tai-csizom és sokat olvasok a buddhizmusról. Szerintem a harmónia összefügg azzal a koncepcióval, hogy minden dolog egy.
-Ön hol találja meg a harmóniát?
-A mindennapi életben. A múltkor dugóba kerültem a Queens és Brooklyn között. Elbűvölt egy pasas, aki egy kaput javított a labdázó gyerekeknek…mindent tökéletesnek láttam. Tudtam, hogy vannak a világban elhibázott dolgok. Mi, emberi lények korlátozott időt élünk meg, hálásaknak kell lennünk minden kis részletért, minden pillanatért.
-A filmben idézi Dantét és Gaetano Brescit.
-Gaetano Bresci az anarchista, aki megismerteti Patersonnal a selyemmunkások lázadását, az olasz és az ír emigránsokat, a kizsákmányolt gyerekeket. A költészet az egyik nagy ajándék, amelyet az Önök országa adott nekem. Roberto Benigni vezetett be Dante és Petrarca költészetébe. Megmutatta a helyet, ahol a nagy költők éltek. A Pokolról szóló előadás csodálatos.
-Ön a független amerikai mozi utolsó zászlóvivője.
-Egyszer felajánlottak nekem egy olyan filmet, ami várhatóan kasszasiker lett volna. Rájöttem, hogy a pasas nem is látta a filmjeimet, csak olvasta valahol a nevemet. A Patersonban nincs cselekmény, nincs erőszak, dráma, nincsenek bántalmazott nők – ellentéte mindannak, amit Hollywood ma sikernek tart.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
