A The New York Times Recep Tayyip Erdogan április 16-i népszavazási sikere után fontos kérdést vet fel: Lehet-e a demokrácia a diktatúra előszobája?

A kérdést, mint írja, az teszi indokolttá, hogy egy sor demokratikus rendszeren belül megfigyelhető, hogy megválasztásuk után a vezetők hatalmukat úgy konszolidálják,  hogy fokozatosan megszüntetik  azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyeket a törvény előír minden demokratikus rendszer számára.

Ezt a jelenséget a szakértők „autokratizációnak” nevezik, amí jól kifejezi azt az autokratikus formát, amely átveszi a demokratikus struktúra helyét, amint a választások lezajlanak. Hatalomra kerülve a gátlástalan vezető saját hasznára manipulálni tudja a politikai légkört, bebetonozva nemcsak saját mandátumát, hanem valószínű győzelmét is a következő választásokra.

Mindennek lehetőségek felfedezhető a demokrácia sérülékenységében, amely túl könnyen teszi lehetővé az önkényurak számára a játékszabályok módosítását, ha már megkapták rá a jogosítványt a szavazatok révén. Mintha a demokrácia előszobája lenne a diktatúrának.

Ez az okfejtés nincs messze az igazságtól, és számos olyan vezető van, aki ilyen módon betonozta be a hatalmát Putyintól Chávezig, Madurótól Erdoganig.

A népszavazás, amely ez utóbbit országa abszolút vezetőjévé tette, egy olyan elnöki rendszert intézményesített, amely a törvényhozó hatalmat is az elnök kezébe helyezte és megszűntette a miniszterelnöki posztot.

Az elnököt ezentúl közvetlenül választják két ötévessel mandátummal (hárommal, ha a parlament idő előtt feloszlik). Az elnök nevezheti ki és hívhatja vissza a minisztereket, az állam magas rangú tisztviselőit, bíráit, a nagyköveteket, az egyetemi rektorokat és nem lesz köteles megőrizni semlegességét saját pártjával szemben.

Ami a parlamentet illeti, ez nem szavaz bizalmaz a kormánynak, nincs felhatalmazása arra, hogy elrendelje a szükségállapotot, vagy visszavonja. Ez elméletben azt jelenti, hogy Erdogan hatalmon maradhat még 15 évig. Minden szabályos? Talán nem, de teljesen jogszerű.

Az autokráciának ezek a formái a kifejezései annak, hogy a despota megmásítja a népakaratot, vagy inkább annak, hogy a nép demokratikusan megválasztja a despotát? Felesleges emlékeztetni arra, hogy Adolf Hitler is parlamenti választások útján került hatalomra. Hasznosabb inkább az hangsúlyozni, hogy a hatalmon lévők mindig az adott társadalmak kifejeződései, amelyből mind a tegnapi diktatúrák, mind a mai populizmusok származnak. (Akkor is, ha Erdogan a referendumban megállt az 51%-nál).

A lap ezzel kapcsolatban idézi Milan Svolic politológus tanulmányát, amelyben azt írja, hogy az olyan erősen polarizált társadalmakban, mint amilyen Törökország, „a választók elsősorban hívek, és csak utána demokraták.” Az érvelése nagyon egyszerű: „Ha nagy rajongója vagyok az én politikusomnak és utálom a másik oldal politikusait, kész vagyok elnézni az én oldalam nem demokratikus magatartását, akkor is, ha helyeslem a demokráciát.”

Tehát nem kell csodálkozni, ha egy népet, amelyet elbátortalanítottak a határain fújó háborús szelek, megrémített egy puccskísérlet, a terrorizmus fenyeget, megoszlik a világiság és az iszlám között, elszédít egy erős ember, aki stabilitást, biztonságot ígér, akinek sikerült biztosítania a gazdasági növekedést. Egy olyan valaki, aki, legalábbis elméletben, mindent azért tesz, hogy megóvja Törökországot a káosztól.

A népszavazás eredménye előre látható volt. És sokat mondó az is, hogy a külföldről jövő szavazatoknak súlyuk volt a végeredményben, a nemzeti adatokhoz viszonyítva nagyobb százalékkal, mert a kivándoroltak fiai gyakran konzervatívabbak, mint ahogyan magukat hiszik.

Érvényes minderre a francia forradalom példája, amelyet tíz éven belül követett Bonaparte Napóleon államcsínye, majd császársága.

Tehát Törökország esetében nem vagyunk tanúi semmi újnak – írja a NYT – zavarba hozhat bennünket Hanna Arendt, aki azt mondta: „A legradikálisabb forradalom is konzervatívvá válik a forradalom másnapján.” De kölcsön vehetjük Lev Tolsztoj szavait is, aki így írt: „Azt hisszük, hogy általában az öregek a konzervítívok és az újítók a fiatalok. Ez egyáltalán nem így van. Az esetek többségében a fiatalok a konzervatívok, akik élni akarnak, de akik nem gondolkodnak, akiknek nincs idejük azon gondolkodni, hogy hogyan kellene élni, ezért azt az életet választják, amit előttük éltek.”

Végül tehát ahhoz, hogy megértsük, merre tartanak ma a demokráciák, nem elég a vezetőket figyelni, elítélni a szabadságot tipró lépéseiket. Tanácsosabb megnézni a társadalmakat, amelyeknek ezek a figurák a fiai, mert ezekben teremnek és ezekben engedik meg az ilyen fajta fejlődéseket vagy visszafejlődéseket.

Mert „minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel” – gondolta több mint 2000 éve Arisztotelész, és ezt megerősítették a hozzánk közelebbi évszázadok is. Hogyan lehetne ezt a mondatot tagadni, amikor Trumpra vagy Erdoganra nézünk? – teszi fel a kérdést a tekintélyes New York-i lap.

Ki tudja, hogyan kommentálnánk, ha Le Pen győzni Franciaországban, amely a felvilágosodás és a szabadság szíve?

Mindenesetre az ilyen választások súlya mindnyájunkra ránehezedik. Mint ahogy történt a szerencsétlen – mások szerint felelőtlen – Gabriele Del Grande olasz újságíróval, akit letartóztattak Törökországban a szíriai határnál egy ellenőrzés során és több mint tíz napig tartottak egy börtönben a külvilágtól elzárva anélkül, hogy bármivel vádolták volna. Hogy Erdogan nem szereti az újságírókat, az közismert, de mit kellene tenniük a jövendő Del Grandéknak? Bele kellene nyugodniuk? – veti fel végezetül a The New York Times.