A II.világháború után a náci vezetők egy részének sikerült elmenekülniük a felelősségre vonás elől. Többségük Dél-Amerikában rejtőzött: a leghírhedtebbek között volt Adolf Eichmann, a holokauszt egyik főbűnöse, a magyarországi deportálások irányítója, akit Argentínában talált meg a Moszad, és Joseph Mengele, Auschwitz „főorvosa”, aki állítólag Brazíliában bujkált, de soha nem találták meg.  E tömeggyilkos figurák számos híres filmet is megihlettek, elég csak Hitchock: Forgószél, John Schlesinger Maraton életre-halálra, vagy Franklin J. Schaffer A brazíliai fiúk című alkotására gondolni.

De voltak, akik Spanyolországban, a Franco-rezsim részéről részesültek szívélyes fogadtatásban. Különleges eset volt Otto Skorzeny, akit ismét csak jól ismerünk a magyar történelemből, hiszen egyik előkészítője volt az 1944. március 19-i náci megszállásnak, és az ő emberei rabolták el a nyilas hatalomátvétel napján ifj. Horthy Miklóst.

A vakmerő akcióiról és ejtőernyős kommandójáról elhíresült Skorzeny, aki az SS-ben Oberstrumbannführer (alezredes) rendfokozatig jutott, a háború után három évet töltött a szövetségesek fogságában a darmstadti börtönben, de megszökött, Spanyolországba ment, ahol különböző sötét „üzleti ügyekkel” foglalkozott. Legendája, amelyet Benito Mussolininak a Gran Sassóról való megszöktetésével alapozott meg, azzal terebélyesedett tovább, hogy Spanyolországon át segített Dél-Amerikába juttatni több nácit és állítólag segített a Moszadnak is több egykori bajtársa elfogásában, mi több, meggyilkolásában is.

Blanco Corredoira spanyol író-történész, aki korábban már írt egy könyvet a náci Németország oldalán harcoló spanyol Kék Hadosztályról, most A célpont: Skorzeny címmel írt a hírhedt kommandós spanyolországi tevékenységéről.

Corredoira kétli, hogy Skorzeny valóban ilyen mértékben segítette volna a Moszadot, miként azt is, hogy meghatározó szerepe lett volna az „Odessa-hálózatban”, amely nácikat menekített – a Vatikán hathatós közreműködésével – Dél-Amerikába. Bár tény, hogy a híres nácivadász Simon Weisenthal meglátogatta őt madridi lakásán, ezt özvegye is igazolta, miként az is, hogy a II. világháború utáni szinte valamennyi – brazíliai, paraguay, chilei, argentín – diktatúrában felbukkantak egykori nácik, elsősorban a fegyveres erők és testületek szolgálatában.  Azt viszont már hihetőnek tartja, hogy létre akart hozni egy főként németekből álló antikommunista hadsereget, hogy megakadályozza Sztálin további terjeszkedését a nyugati országok felé és lehetetlenné tegye a nyugati kommunista pártok győzelmét a választásokon. Skorzeny terve előde volt a Gladio-akciótervnek, amelyet a CIA irányított volna a NATO jóváhagyásával a hidegháború évtizedei alatt. Ez az „egység” 300 fős kommandókból állt volna és állítólag már bevetésre készen az 1970-es években Olaszországban, amikor az Olasz Kommunista Párt az ország második politikai erejévé nőtte ki magát.

Az író a könyvben vegyíti a tényeket regényes epizódokkal. A tényekhez tarozik, hogy spanyolországi tartózkodása idején szélsőjobboldali emberekkel barátkozott. Például Victor de la Serna Espinával, aki a háború idején lelkes nácibarát cikkeket írt és ő mutatta be Skorzenyt Johannes Bernardtnak, aki közvetített Hitler és Franco között, amikor a Caudillo 1936-ban repülőképet kért a Führertől a köztársaságiak ellen. Corredoira azokból a dokumentumokból dolgozta fel az adatokat, amelyeket az 1975-ben Madridban elhunyt Skorzeny feleségére hagyott.

Az író a fantáziáját működtette azonban akkor, amikor a Moszad akcióiról írt, amelynek egyik célja Skorzeny megölése volt, hogy véget vessenek a volt SS-alezredes egyiptomi kapcsolatainak. Eszerint ő hozta volna össze Nasszer egyiptomi elnököt a Messerschmidt vég vezetőivel, hogy felfejlesszék az arab ország légierejét. Kétségtelen, hogy egy időben Nasszer tanácsadójaként tevékenykedett, miként felbukkant Juan Domingo Perón argentín elnök környezetében is, sőt, még azt is terjesztették róla, hogy Evita Perón titkos szeretője is volt.

A spanyol szerző, aki nem is titkolja rokonszenvét Skorzeny iránt,  nem segít eloszlatni az ellentmondásokat azzal az emberrel kapcsolatban, akit a szövetségesek 1945-ben „Európa legveszélyesebb emberének” tartottak, és akit Bécs mellett temettek el egykori harcostársai náci karlendítése mellett.