A londoni National Portrait Gallery kiállítást rendezett a 25 éve elhunyt angol világbajnok futball-legenda, Sir Bobby Moore tiszteletére, mintegy posztumusz sztárolásként.
Ma már szinte nevetségesnek tűnik, de Bobby Moore volt az első angliai futballista, akinek a 60-as évek elején kezdő fizetésként heti 30 fontot adtak. A mai fogalmak szerint védekező középpályást, később belső védőt játszó Moore már 21 évesen bemutatkozott a chilei világbajnokságon, egy évvel később már a háromoroszlános csapat kapitánya volt, és ilyen minőségben vehette át a Rimet Kupát II. Erzsébet királynőtől az 1966-os, NSZK elleni felejthetetlen, 120 perces finálé után. Olyan társai voltak, mint a grimasz-arcú kapus Gordie Banks, a Charlton-fivérek, vagy West Ham United-beli csapattársai, Martin Peters és a döntőben három gólt szerző Geoffrey Hurst, akikkel 1965-ben megnyerte a Vásárvárosok Kupáját is. 1970-ben szerepelt utoljára vb-n, amelyet megzavart egy különös ügy, amelyben lopással gyanúsították, de végül tisztázták Harold Wilson brit miniszterelnök közbenjárására. A németek azonban mexikói vb-n – ugyancsak hosszabbítás után, visszavágtak a négy évvel korábbi angliai vereségért. Válogatott pályafutása 1973-ban szomorúan ért véget: a lengyelek elleni chorzów-i mérkőzésen az ő hibájából vesztettek, és Sir Alf Ramsey szövetségi kapitány, akivel együtt nyertek világbajnokságot, már nem tette be a csapatba a Wembley-ben rendezett visszavágón, amely az angolok kiesését jelentette. Moore addig 108-szor szerepelt az angol válogatottban, ezt a rekordot csak másfél évtizeddel később a nagyszerű kapus, Peter Shilton tudta megdönteni.
Bobby Moore egy generáció modellje volt, imádták, ellenfelei tisztelték tudása, és sportszerűsége miatt, aztán hirtelen eltűnt. A futball világa hosszú időre elfelejtette, nem emelte fel arra a helyre, amelyről álmodott, amit megérdemelt volna. 1993-ban halt meg rákban, de betegségét szinte az utolsó pillanatig titokban tartotta. Alig 52 évet élt.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg Anglia felfogta, hogy kit veszített el. Nevét mostanában kezdik bátortalanul fényezni. Előbányászták a fotókat az újságok archívumaiból, a West Ham és Fulham emlékkönyveiből. Ez utóbbi csapatnál töltötte Moore utolsó profi éveit 1974 és 1977 között, és velük is FA-kupadöntőt játszott – éppen a West Ham ellen.
Ma a fulhami óriás fürdőkádas kép valószínűleg az Instagramon landolna. De a maga idejében is alkalmas volt már arra, hogy terjesszék, árulják, hogy poszter legyen belőle. ’I’am forever blowing bubbles” – ez volt a West Ham himnusza, ahonnan Moore az ajtót becsapva távozott. Ez a fürdő volt az ő Fulhamje, mielőtt odament egy másik nagy egyéniség, Georgie Best. Ez ma nagy esemény lenne, de akkor sem maradt észrevétlen.
Moore-t rajongói a háza küszöbéig követték a Tinával első házasságától, aki divatot diktált, Stephanie-val, a British Airways légi kísérőjével való szökéséig, akiből a második Mrs. Moore lett.
A Portrait Gallery-ben van a Vogue-nak egy képe, amelynek elkészítéséhez külön az ő kedvéért nyitották ki a Wembley-t.
Az egész családi és szakmai élete szimbólum lehetett volna. A foci a brazilokkal a kolumbiai tengerparton 1970-ben a vb előtt, amikor Pelé elkérte a mezét. A sakkparti Franz Beckenbauerrel, aki évtizedekkel később kijelentette, hogy Moore volt a legjobb védőjátékos, akivel életében találkozott.
Sztárbajnok volt, mielőtt a futball ki tudta volna ezt a fogalmat használni. Egy tiszteletre méltó csapatkapitány, aki – ahogy ez az angoloknál nem ritkaság – időnként túl sokat ivott. Bobby Moore nemzeti kincs volt, aki ma prózaiban egy korszak tanújának lehetne nevezni.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
