Írolvasgondol

Veronica Louise Ciccone, azaz Madonna, a számtalanszor újjászületett pop-diva augusztus 16-án töltötte be 60. életévét és immár 35 éve van a pályán. Már pedig aki ennyi időt ebben a műfajban kibír, lehet szeretni vagy nem szeretni, de el kell ismerni, hogy tud valamit.

Madonna többek között annak is köszönheti hosszú, eredményes karrierjét, hogy mindig tudta, mit akar, és nemegyszer vállalta a kockázatot is ennek érdekében. Végül is egyetlen kudarca sem vált számára talán éppen ezért végzetessé.

1978-ban érkezett New York-ba a michigani Bay Areából, megszökött özvegy, nyolc gyermekét vasszigorral, mélyen vallásos szellemben nevelő apjától. Két évvel korábban engedélyt kért tőle, hogy elmehessen egy David Bowie-koncertre, de nem kapott, ezért az ablakon át szökött ki, amiért utólag büntetésből szobafogságot kapott egész nyárra. new York-ba azzal a szándékkal ment, hogy soha nem tér haza. Balett-táncosnő szeretett volna lenni, de rájött, hogy ezt gyerekként kellett volna elkezdeni, nem húszéves korban. Így inkább az éneklést választotta, bár kezdetben illett rá, amit kezdetben Diana Ross-ra mondtak: „Kicsi hang, nagy ambíció”. Diana és Madonna is vitte valamire…Előrenyomulásában nem volt válogatós, aktfotózást is vállalt, és állítólag remek érzéke volt ahhoz is, hogy kivel feküdjön le.

Első lemeze, a Madonna, 1983-ban jelent meg, amelyen már volt néhány slágere (Borderline, Holiday), de meg sem várta az egy évvel későbbi Like A Virgin világsikerét, kinevezte magát a pop királynőjének. Nem tévedett, mert a dallal és az azonos című albummal, rajta egy másik örökzölddel, a Material Girllel, végleg berobbant. És közben a kezdetektől fogva igen nagy hangsúlyt fektetett a látványos, gyakran „botrányosan”  erotikus videóklipekre, amelyek mind-mind növelték a hírnevét. A lemez sikerét még maga Marlene Dietrich sem hagyta szó nélkül: „Hangja nincs, de minden egyebe igen.”

Madonna rövid idő alatt olyan figurává vált, akit úgy ismertek, hogy nincsen riválisa és ebben az is közrejátszott, hogy nem ragadt le egyféle imázsnál, éppen állandó változásai tették izgalmassá. Olyan kreatív viszonyt épített ki a fényképezőgéppel, amilyent Marilyn Monroe óta senki. (Nem véletlenül hasonlítgatták egy időben hozzá, de amikor ezt meghallotta, azt mondta: ő Marilyn és Mae West akar lenni egyszemélyben). Különösen emlékezetesek Herb Ritts portréi, vagy azok a fotók, amelyeket Steven Meisel készített az 1992-es Erotica című lemezét kísérő, nagy felzúdulást kiváltó Sex albumhoz. Várható volt, hogy az énekesnő vágyai még ennél is tovább mennek, és a film is izgatja. Megint csak Dietrich-et idézzük róla: „Én játszottam annak idején közönséges nőket. Ő maga közönséges.”  Akárhogy is, Madonna e téren is nyomot hagyott,  hiszen partnere lehetett Warren Beatty-nek a Dick Tracy-ben, játszott Woody Allen Árnyak és köd című filmjében, és 1996-ban Alan Parker rendezésében ő kapta az Evita címszerepét. (Ennek a filmnek számos jelenetét Budapesten forgatták). Az csak később derült ki, hogy 1989-ben szerette volna megnyerni Federico Fellinit: vállalja el a Rain című dala klipjének rendezését. A Maestro azonban egy udvarias levélben nemet mondott neki. A levelet szobája falán bekeretezve őrzi.

1991-ben a Blond Ambition turné alatt készült el a Madonnával az ágyban című dokumentumfilm, amely felfedte a századvég legnagyobb női pop-sztárjának titkát: bármihez nyúl, mindenben vérprofi, kőkeményen dolgozik, miközben halálpontosan ismeri a közönség lélektanát és a média működését is. Aki látta ezt a nagyon tanulságos filmet, nem csodálkozott azon sem, ahogyan Madonna botrányait adagolta és kihasználta a világméretű, gyakran farizeus felháborodást – például a Like A Prayer, vagy az Express Yourself  videóinál, amelyeket valóságos egyházi átokkal sújtottak – de ugyanígy tett viharos magánéletének tálalásával, (emlékezzünk Sean Penn-nel, majd Guy Ritchie-vel kötött házasságára és válásaira), de olasz gyökereihez való kötődése, vagy vallásos „megvilágosodásai” is „jól fizettek”. Mindig is ügyesen egyensúlyozott az elkötelezettség és a könnyelműség, a csillogás és az önfeláldozás, a pletyka és a hitelesség között. De azért ne felejtsük el azt az „apróságot” sem, hogy pályatársainak többségével ellentétben Madonna szinte valamennyi dalának legalább társszerzője, és a már említetteken jó néhány olyan melódia fűződik a nevéhez a Papa Don’t Preach-től a Frozenig, amelyek jócskán kiállták az idő próbáját.  

Ezt  a nem mindennapi pályát értékelte néhány évvel ezelőtt egy interjúban egy tapasztalatokban gazdag, némileg már lehiggadt Madonna:

„Mi, művészek, lázasan keressük a közönség elismerését és mint az elátkozottak, próbálunk fennmaradni egy őrült környezetben, amíg nem értjük meg, hogy az életben nemcsak az a fontos, hogy mennyi lemezt adunk el, hogy mennyit keresünk, hanem az is, hogy ne vegyük mindig komolyan magunkat, tudjunk nevetni magunkon, ne vegyünk mindent a szívünkre, és emlékezzünk minden nap arra, hogy a rajongás nem tesz jót a léleknek.”

A sötét oldala – fukarsága, a gyermekeivel való túlzott szigora, keménysége munkatársaival szemben, könnyelműsége szerető kiválasztásában, amelyet öccse, Christopher felfedett a Nővérem, Madonna című könyvében, alig érintette mítoszát és őt magát sem. Megkeményítette a szívét és nem nézett vissza.

Lehet, hogy most is megismételné, amit 50. születésnapján mondott: „A kockázat éltetője a művészetnek. Nem rémiszt, hanem stimulál. Nem akarok ketrecbe zárva élni, sem üvegben, mint egy ásványvíz. A címke, amit rám ragasztottak, nem felel meg már az árunak? Az Önök baja.”