Sokszor teszünk fel olyan kérdéseket, amelyek feleslegesek, unalmasak és valójában nem is várunk rájuk választ. A Le Figaro e megállapításra választott ki néhány példát.

Két kolléga találkozik a folyosón: „Hogy vagy?”. „Megvagyok. És Te?”. Válasz nincs. A kérdés udvariassági formulává vált, szónoki kérdéssé, amely a „jónapot” helyébe lépett.

„Mondd, szeretsz?”. Mit jelent ez a kérdés? Bizalmatlanságot, önbizalomhiányt? „A szerelemben a kétkedés vád” – mondta Alexandre Dumas. Mit lehet rá felelni, Vagy „igen” a válasz, vagy felvetődik a miértje.

„Nem kellemetlen neked?” Tudjuk, hogy a kolléga szorgalmas, hatékony. Kaptunk egy feladatot, amelyhez nem fűlik a fogunk, és át akarjuk passzolni neki: „Sok a munkám, nincs időm ezzel foglalkozni, megcsinálnád, nem kellemetlen neked?” – kérdezzük „Semmi gond” – hangzik a válasz, ami valójában azt jelenti: „Nekem is sok a munkám, kellemetlen a kérdésed, de azért megcsinálom”. A kérés ronthatja a viszonyt a kollégák között. Ez elkerülhető lenne és mindkét fél számára elfogadhatóbb lenne, ha a kérés így hangzana: „Tudom, hogy neked is sok a munkád, de szükségem van a segítségedre, ismerlek, biztos vagyok abban, hogy jól oldod meg.” Ismert, hogy az ügyes dicséret örömet szerez annak, aki kapja és annak is, aki adja.

„Alszol?” A férfi az ágyon fekszik, horkol, kétségkívül alszik, de a nő mégis megkérdezi, suttogva, de elég hangosan ahhoz, hogy a férfi meghallja: „Nem, pingpongozom” – feleli, de mit is lehetne válaszolni erre a kérdésre. A nő, ha azért kérdezett, mert beszélgetni akart, kis fortéllyal inkább kívánjon párjának jó éjszakát és kitartóan suttogja, míg a férfi felébred.