Írolvasgondol

Huszonöt éve halt meg, de mítosza tovább él, nemcsak Olaszországban. Még 1974-ben jelent meg róla egy cikk a L’Epoca című hetilapban, amelyben írója így jellemezte Federico Fellinit: „Senkinek nem sikerül úgy, mint neki, a filmfelvevőgéppel meglátni és megláttatni mindent, a látottak minden hívságát. Ő maga a mozi”.

A 44 évvel ezelőtti kritikusnak sikerült szintetizálni Fellini filmjeinek titkát.

A Maestro 1950-ben debütált, Alberto Lattuadával közösen rendezték A variété fényeit, majd 1952-ben készült első önálló filmje, A fehér sejk, Michelangelo Antonioni ötletéből.  De már ebből a két filmből is kiviláglott az a módszer, amely végig kísérte pályáját: a kamera felhasználása annak a világnak a megteremtésére, amelyet láttatni akart, elszakadni a neorealizmustól, az utcán felvett arcoktól, a valóságot ábrázoló felvételektől, hogy egy hitelesebb, őszintébb valóságot, hozzá közelebb állót mutasson be. Ezért kellene felhagyni a „hazudós” Fellini mítoszával, mert minden „hazugság” mögött nem a becsapás szándéka áll, hanem egy vágy hitelesebbé tétele, egy ambíció formába öntése áll, mintha az valóban léteznek. Egyszer megkérdezték tőle, igaz-e az a legenda, hogy elszökött otthonról, hogy beálljon egy cirkuszba. Így válaszolt: „Ebből annyi igaz, hogy nagyon szerettem volna, hogy ez igaz legyen.”

Fellini a karikatúrákkal és a képregényekkel kezdte, ezekkel tökéletesítette az irónia fegyverét, amelyet sokszor önmaga ellen fordított. Rejtőzködött, minimalizálta magát az öt Oscarja ellenére (Országúton, Cabiria éjszakái, 8 és fél, Amarcord, életmű-Oscar). 

Kicsinyítő képzőket használt munkatársaira, hogy a nevektől kezdve enyhítsen minden élt, akadályt. Nem volt a konfrontációk ember, az üvöltés helyett a mosolyt választotta, de a fájdalom felett nem hunyt szemet. Felesége, élete legfőbb társa, az örök Gelsomina, Giulietta Masina mondta róla, hogy a világ legszeretnivalóbb morgós embere…

Az Édes élet könnyed frivolságában Steiner öngyilkossága, két fiának halála, szomorú, komor rendezőt sejtet, aki a Különleges történetek horror-epizódjától kezdve arra készteti a nézőt, hogy vessen számot a halállal, a fájdalommal. Miközben azóta sem mutatta meg senki olyan tökéletességgel a moziban a bulvármédia gátlástalan aljasságát és a celeb-élet ürességét, mint Fellini a Dolce vitában. (Ma is kötelező minden leendő újságírónak…). A Zenekari próbában a vasgolyó, amelytől nincs menekvés, a Casanovában a mechanikus játékszerré alacsonyított csábító, vagy a Ginger és Fred hajdani táncos párja, akik megpróbálnak őszinték és tiszták maradni a tv-show-k velejétől romlott világában,  Fellini világának egyre melankolikusabb, ugyanakkor vulgárisabb világát mutatja be, ami miatt a közönség egy része el is távolodott tőle, de az idő ezekben az alkotásokban is őt igazolta.

És közben ott maradnak mind az agyunkban: a hol cinikusan, hol teljes lelki válságban, hol önironikusan tébláboló Marcello Mastroianni, Masina utánozhatatlan „mókuspofija”, Donald Sutherland csúnya, meg nem értett zsenije, Anna Magnani, aki a Róma végén elküldi melegebb égtájakra a Maestrót, az óriásnők, a rémpofák a Satyricontól a Ginger és Fredig, nem is szólva az És a hajó megy csónakban utazó rinocéroszáról. Halljuk, hogy „il matto sta male”, hogy „Vieni, Marcello”, és Nino Rota hol szomorkás, hol cirkuszos zenéit.

De amitől Fellini igazán nagy volt, az a képessége, hogy józanul, kritikusan, de azért szeretettel nézze Olaszországot. „Olyan volt, mint egy nagy, varázslatos antropológus, aki nem akar aggodalmat kelteni, szomorú történetekkel, de nem tehetett mást, mint elmesélni a világot, amelyben élt, még akkor sem, ha ez a világ már nem tetszett neki” – írta Federico Fellini halálának 25. évfordulóján a Corriere della Sera. A Maestro pedig úgy vélte, hogy „a mozi a legjobb eszköz arra, hogy vetélkedjünk Istennel.”