Egy londoni újságírónő olyan betegségben szenved, amelyet még mindig csak felszínesen ismer a világ. Lucy Hall most a Huffington Post életmód-rovatában osztotta meg történetét a viselkedészavar első tüneteitől addig, míg végre megtanult élni vele.

Már régóta gyanítottam, hogy  ebben a betegségben szenvedek. Amikor megnéztem 2018 végén egy TED-előadást, amit Jessica McCabe tartott, meggyőződésemmé vált. Ezt erősítette meg egy szakorvos, aki szerint valószínűleg az embereknek azon 2%-ához tartozom, akik figyelem-hiányos hiperaktivitás-zavarban (ADHD) szenvednek. „Másfél órája van itt és azóta folyamatosan kalimpál, hadonászik” – mondta.

Az  ADHD-vel kapcsolatban a figyelem elsősorban a fiúkra irányul, akik zavarják az iskolában az órákat, sokkal ritkábban a lányokra. A középiskolában engem hetente kiküldtek az órákról, mert állandóan beszéltem. Az általánosban azt vetették a szememre, hogy elkalandozik a figyelmem, de az eredményeim kitűnőek voltak, és a magaviseletemmel sem volt probléma. Az elképzelésekkel ellentétben az ADHD számomra az iskolában nem okozott hátrányt, ellenkezőleg, a vele járó kreativitás fejlesztette az íráskészségemet, és jó voltam angolból, valamint történelemből is.

Az egyetemen már bonyolódott a helyzet.  Nehezemre esett a könyvtárban üldögélni órák hosszat, és korrekt eredményeim ellenére úgy éreztem, hogy nem tudtam magamból mindent kihozni.  Ez bizonyos értelemben így is volt, és ha akkor tudtam volna, amit most tudok, másképpen közelítettem volna meg ezt a problémát.

Egy ADHD-s ember agyának szüksége van ösztönzésre, hogy koncentrálni tudjon. Én is akkor tudok jobban gondolkodni, amikor mozgok. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, állandóan izgek-mozgok, és hamarosan felállok, hogy teát készítsek magamnak, bár most ittam egy csészével. Bár nem izgattam magam a közepes jegyek miatt, egyre több pszichológiai problémám kezdett lenni.

Az emberek többsége nem tudja, hogy az ADHD tünetei a nyugtalanságon és a dekoncentráltságon kívül sokfélék  lehetnek. Ezeknek az eredete az agy struktúrájának, funkcióinak és kémiai összetevőinek másféle fejlődése. Az ADHD-ban szenvedők sokkal érzékenyebbek. Én is éreztem rendszeresen depressziósnak, frusztráltnak magam. Huszonnégy éves koromban kezdtem antidepresszánsokat szedni. majd kiderült, hogy nem a depresszió az igazi baj, hiszen természetemet tekintve optimista vagyok.

 Felkerestem több orvost, de egyiknek sem sikerült megállapítania, hogy mi a bajom. Állandóan elvesztettem valamit, hirtelen mozdulataimmal sok mindent összetörtem, túl sok pénzt költöttem, meggondolatlanul cselekedtem és egyre kevésbé viseltem el saját magamat. Csak amikor 26 éves lett és Berlinbe költöztem, hogy egy szerkesztőségben dolgozzam, sugallta valaki, hogy ADHD-s lehetek. Ekkor olvastam több cikket arról, hogy ezt a zavart több korombéli nőnél állapították meg, hogy másképp nyilvánul meg férfiaknak és nőknél, és hogy a nőknél sokáig csaknem észrevehetetlen. A férfiak zajosak, ostobaságokat csinálnak, a nők álmodoznak, elvesztenek, elfelejtenek dolgokat.

Egy év múlva felkerestem egy pszichológust, aki Ritalint adott. Semmi eredmény. Aztán áttértem a Stratterára, ezt szedem a mai napig, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy segít. Az azonban, hogy megállapították, mi a bajom, jó hatással volt rám, megértettem, hogy mi történt velem. Most is másnak érzem maga, de most legalább tudom, miért.

Különböző stratégiákat dolgozok ki arra, hogy miként tudom elvégezni a feladataimat. Tavaly hat hitelkártyát fogyasztottam el. Igyekszem jobban takarékoskodni, napi költségvetést dolgoztam ki, amit betartok. Az impulzivitással nehezebb a dolgom, de azt hiszem, jó úton haladok. Tudom azonban, hogy a problémámat soha nem fogom tudni teljesen megoldani.  Megtanulom szeretni önmagamat,  még a legidegesítőbb oldalaimat is. Ha nem lennék ADHD-s, soha nem ugrottam volna bele kockázatos kreatív programokba. Az ADHD-s agya könnyen enged az unalomnak, azért vágok bele mindenbe, ami izgalmas.  Mivel emotívabb vagyok a normálisnál, nagyon tudok szeretni és nagy az empátiám is.

Mint minden viselkedési zavar, az ADHD is összetettebb, mint gondolnánk. Egyrészt nehezebben boldogulok olyan dolgokkal, amelyek másnap könnyűek, másrészt kitűnő vagyok olyasmikben, amelyekkel mások meg sem próbálkoznának.

Lehet, hogy képtelen vagyok arra, hogy mindennapi életet éljek, de a különlegeshez van tehetségem. És ez sem semmi.