Sikertörténete drámai módon szakadt félbe öt évvel ezelőtt, 2014. augusztus 11-én. Fogalommá vált először a „nanu-nanu” kiáltása az Egy úr az űrből című tv-sorozatban, majd DJ-s beköszönése: „Jóóóóóóóóreggelt, Vietnam”.

Robin Williams sokoldalú művész volt, a szélsőségek színésze. Egyfelől hajlamos volt a ripacskodásra, másrészt viszont kevesen tudtak olyan eszköztelenül drámai hatást elérni, mint ő. Komoly szerepeibe is vitt mindig valami groteszk humort, és a vígjátéki alakításait is átlengte valami megfoghatatlan szomorúság – ahogyan minden nagy bohócét. 1998-ban a Good Will Hunting pszichológusáért kapta meg a legjobb alakítás Oscar-díját, de minden bizonnyal megérdemelte volna a Holt költők társasága tanárának, A hazudós Jakab gettóhősének, vagy akár A halászkirály legendája bölcs hajléktalanjának szerepéért is. De volt élőhalottaknak reményt adó orvos az Ébredésekben, házvezetőnőnek szegődő elvált apa a Mrs.Dubtfire-ban, szórakozott professzor a Flubberben, sőt, felnőtt, de mégis gyermeki Peter Pan a Hook-ban.

Williams 1951. július 11-én született Chicagóban. Színészetet a Julliard Schoolban tanult, karrierjét színházban kezdte. 1977-ben kapta meg a földön kívüli Mork szerepét, amit négy évig játszott. Közben rendszeresen fellépett mint stand-up komédiás, és e tapasztalatait átvitte filmszerepeibe is.

A moziba 1980-ban robbant be Robert Altman Popeye-ként, de a világhírt a Jóreggelt, Vietnam hozta meg, Adrian Cronauer frontrádiós dj szerepében.  Cronauer volt az első olyan figurája, aki a valóságban is létezett. Ugyancsak élő modellje volt az Ébredések pszichiáterének, és Patch Adams bohócdoktorának is. Ez utóbbiban az embernek olyan érzése volt, hogy Williams önmagát játssza – akár a Good Will Huntingban, amelynek pszichológusa egyszerre érez empátiát szupertehetséges páciensével szemben és küzd saját démonaival. A Holt Költők Társasága irodalomtanára pedig ott van a mozitörténet legemberibb, legszeretetre méltóbb pedagógus-figurái között, és bizony, remélem, sokan vagyunk, akik kaptunk hasonlóan szép útravalót az életre, mint a Kapitány diákjai. Ragadjuk meg a napot, kövessük saját útunkat, álmainkat és ne hagyjuk, hogy más mondja meg, mit gondoljunk, hogyan érezzünk és ne tiszteljünk senkit csak azért, mert övé a hatalom.

<iframe width="670" height="377" src="https://www.youtube.com/embed/j64SctPKmqk" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>

Amikor Robin Williams meghalt, akkori lapomnál nekem jutott az a feladat, hogy búcsúztatót írjak róla. Most ebből idézek néhány bekezdést:

„Egy orvos elmegy egy cirkuszba, és annyira megtetszik neki a bohóc alakítása, hogy egymás után sokszor megnézi, sőt, már kedélybeteg pácienseit is elviszi az előadásokra. Aztán egy napon felkeresi őt egy nagyon szomorú ember. Neki is javasolja az orvos, hogy menjen el és nézze meg azt a zseniális bohócot. Mire az ember csak annyit mond: nem tehetem, doktor úr, mert az a bohóc én vagyok.

Bármennyire komédiázott, bármennyire le tudta hengerelni szövegfolyamával a nézőket, vékony szája szegletében mindig ott bujkált valami keserűség. Az egész elhibázott élete, a folyamatos küzdelem az alkohol, a drog, a depresszió ellen. És ezen nem segíthetett sem a nézők, sem a kollégák szeretete.

Különös figura volt ez a kistermetű, örökmozgó, hihetetlen energiájú színész. Egyike azon keveseknek az elmúlt évtizedekben, akire teljesen rá lehetett építeni egy filmet. Komédiázása nemegyszer túllépte az elviselhetőség határát, legjobb pillanataiban azonban olyan tragikomikus, vagy minden látszat ellenére nagyon is mély érzésű figurákat tudott megjeleníteni, akik örökre nyomot hagytak az emberben.”

<iframe width="670" height="377" src="https://www.youtube.com/embed/Erf2iFHG44M" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>