Egyre távolabb van már a rock hőskora, és egyre több az olyan együttes, amely már teljes létszámmal odaát van. Most a műfaj egyik különleges úttörője, a Graham Bond Organization mondhatja el magáról ezt a szomorú történetet. Az alapító már 1974-ben eltávozott, őt követte 2004-ben Dick Heckstall-Smith, 10 évvel később Jack Bruce, és 2019. október 6-án Ginger Baker is befejezte földi pályafutását.
Igazi Oroszlán volt: nemcsak csillagjegye szerint – 1939. augusztus 19-én született - egész pályafutása során mindenütt vezéregyéniség volt, dobos létére. Tizennyolc évesen már Mr. Acker Bilk együttesében játszott. Húszegynéhány esztendős volt még csak, amikor legzseniálisabb és egyben a legőrültebb ütősök között tartották számon Angliában: Alexis Korner, Graham Bond, John Mayall tudna, tudott volna mesélni róla.
Aztán ő lett a rock első szupergroupjának, a Creamnak ütőse, a kettős lábdob első mestere, a Vörös Rém. Peter Edward, avagy ahogyan mindenki ismerte: Ginger Baker,
A markánsarcú, nyurga, sovány dobos, akinek félelmetes vonásait csak erősítették a szokottnál erősebb szemfogai, és lángvörös haja, a jazz-ből indult, a rhythm and blues-ban is elidőzött, majd következett számára a rock időszaka. Jack Bruce-szal, akivel már Kornernél és Bonddal is együtt muzsikált, valamint Eric Claptonnal némi produceri és médiasegédlettel összehozták a Creamet – ők hárman lettek az elsők saját hangszerük kategóriájában a Melody Maker szavazását. A bandát 51 évvel feloszlása után is legendák öveznek, mindenekelőtt a különleges dallamvilág és az utánozhatatlan improvizációk miatt.
Baker valóságos extázisban dobolta végig a lemezeket, a koncerteket,elkövetett olyan trükköket, hogy pörgetés közben zsonglőrként dobálta dobverőit, vagy egy kezében kettővel is játszott, aki látott egy-egy archív felvételt Cream-buliról, Baker-szólóval, ma sem tud betelni a varázslattal. Azóta sem bánik úgy senki a mélydobokkal, mint ő. Különösen az N.S.U., a Toad, vagy a Sweet Wine című darabokban nyújtott felejthetetlent. De a társainál is egoistább dobos még arra is képes volt, hogy rugóskéssel fejezze ki nemtetszését Jack Bruce produkciójával szemben. Miután már végképp nem bírta egymást a három király, Baker, Clapton, Stevie Winwood és a francia Rick Grech megalakította a Blind Faith-et, de mivel itt az egy főre jutó önzés, ha lehet, még magasabbra hágott, csak egy lemezt bírtak ki – igaz, az is portalan remekmű maradt.
Ekkor Baker gondolt egy nagyot, és mivel már egy ideje vonzotta az afrikai zene, összehozta az Airforce együttest, fekete ütősökkel, énekesnőkkel súlyosbítva. A széthúzások itt sem kímélték a csapatot, ahová az Őrült Vörös betette a lábát, mindenütt így volt, ezért csak két lemezre futotta erejükből.
Ezután éveken át csak ritkán tűnt fel - igaz, a nigériai Felsome Kutival készült lemezei, és jazz-ihletésű próbálkozásai a gyűjtők féltett kincsei a mai napig (ha egyáltalán rájuk találnak valahol).
A 70-es évek második felében Ginger a korábbi Gun együttes irányítóival, a Gurvitz-fivérekkel készített kemény hard-rock lemezeket, majd ismét homály borult rá. Egyik utolsó nagy dobása 1994-ből származik: miután részt vett egy évvel korábban a Jack Bruce 50. születésnapjára rendezett bulikon (erről remek kettős album is született), Jack-kel és Gary Moore-ral olyan nagyszerű albumot készítettek, amelyről joggal mondták: újjászületett a Cream. De ez is csak egylemezes kísérlet volt.
<iframe width="664" height="377" src="https://www.youtube.com/embed/Ja45JxP4a_E" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
1993-ban Magyarországon is fellépett az akkor már teljesen ősz, de még mindig elég sűrű életű Ginger Baker. Jonas Hellborg basszusgitárossal alkotott jazz-bandájával játszott az azóta leégett Globe színházban. „No Cream” – szögezte le mindjárt az elején és utána már csak dobjaira koncentrált. Cream nélkül is lenyűgöző volt.
Aztán elérkezett 2005. májusa, amikor a rockrajongók millióinak álma megvalósult, a Cream a londoni Royal Albert Hallban, majd az év októberében New Yorkban, a Madison Square Gardenben adott néhány felejthetetlen koncertet. A londoni bulikról dupla CD-t és dupla DVD-t jelentettek meg. A folytatás azonban elmaradt, mert a feszültség továbbra sem csökkent a dobos és a basszeros között. Ginger szerint Bruce olyan hangosan játszik, hogy az számára elviselhetetlen. Jack pedig a Rolling Stone magazinnak azt mondta, hogy a kapcsolatuk a „kés élén” táncol. Reméljük, hogy az égi zenekarban végre megbékélnek. És gondoljunk bele, mit hagytak volna ránk, ha nem utálják egymást.
Ginger Baker sosem kímélte magát, az alkohol, a heroin hatása igazából csak élete utolsó évtizedében rombolta le egészségét és megérte 80. születésnapját. Szerencsére gazdag életművét nemcsak a lemezek, koncertek őrzik, hanem olyan dokumentumfilmek is, mint Tony Palmer Ginger Baker in Africája, vagy a 2013-ban készült Beware of Mr.Baker.
Ha a másik dimenzió bandáival kezdtük, fejezzük is be azzal. Ha összehoznánk ott egy nagy rock-szimfonikus zenekart, olyan ütős szekciója lenne, amelynek sajnos már nincs párja a Földön. Az Őrült Vöröst már tárt karokkal várta Keith Moon, John Henry Bonham, Cozy Powell, Mitch Mitchell és Jon Hiseman…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
