Amikor az antirasszizmus átesik a ló túlsó oldalára – ahogy Antoine Sénanque neurológus-író látja a Huffington Postban. Persze az ő állításaival is lehet vitatkozni.

„Emlékeztetem Hollywood revizionista történészeit, hogy az Elfújta a szélnek köszönhetően kapott először Oscar-díjat fekete színész Hattie McDaniel személyében és az álomgyár akkor kezdte kinyitni a különbözőségek előtt kapuit. Tehát igazuk van azoknak, akik tiltják a film műsorra tűzését. Az Elfújta a szél valószínűleg a filmtörténet legnagyobb filmje. A nagy humanista filmek nemes hagyományát követi. Hősei hajótöröttek egy pusztuló világban, és életben tartanak egy eszmét az emberi természetről. A sorscsapásokkal szembeni ellenállást, az önfeladás elutasítását, a kétségbeesés mélyéből való kilábalás képességét, a fantasztikus életerőt, amely hamvából is feltámasztja az embert. Szerelmes film a világ legszerelmesebb párjáról. Millióknak adott reményt. Felnőtteknek szóló film, szemben a mai, kamaszoknak szóló mozival. Tilalma újabb illusztrációja annak az agyatlanodásnak, amely magával ragadta társadalmunkat. A bárka úszik azon a folyón, amely egy évtized óta gyorsul és új erkölcsnek hívják. Ha tetszik, ha nem, mindannyian rajta vagyunk. A ritmus gyorsul, és kevés lehetőségünk van a fékezésre. Az Elfújta a szél úgy rasszista, ahogy a Hatosfogat, vagy a többi western, amelyekbe beletesznek egy jelenetet egy vad indiánnal, akit megöl egy civilizált cowboy. Zárjuk ki tehát a westerneket filmgyűjteményeinkből?

Zárjunk ki minden olyan filmet, amely ferde, tűrhetetlen képet ad a történelemről? Vagy zárjunk ki minden olyan szerzőt, akinek van valami elképzelése róla? Van ma kultúránkban egy jól behelyezett tengely, amelyet érdekünkben áll elfogadni, ha fenn akarunk maradni. Ma a művészet, csak úgy, mint a társadalom többi része, ellenőrzés alatt áll. Ne kezeljük szabadon az olyan nagy, szent, föderatív témákat, mint a környezetvédelem, a család, a fogyatékosság, a multikulturalizmus. Súlyos következményeket kockáztatnánk. A gluténmentes, minden allergizáló molekula nélküli film a szabály ma.

Mivel ma a morális tökéletesség modelljei vagyunk és megbántunk minden múltbeli tévedésünket, lássuk, mi maradt.

Ha megvizsgáljuk a francia filmörökséget, láthatjuk, hogy a legártatlanabb művek is tele vannak szektarianizmussal.  Marcel Pagnol Marius-trilógiája valóságos merénylet a marseille-iek ellen. Hogyan ismerhetnénk fel magunkat Césarban, aki vedeli a pastist,  kártáyzik, csal, hazudik, teljesen a maga kis világára koncentrál, közömbös sorsa iránt.

Olvastam a Le Parisienben, hogy magukat történésznek nevetők egy kalap alá veszik az Elfújta a szélt a Mein Kampf-fal és szükségesnek tartanák, hogy a film megtekintése előtt figyelmeztessék a közönséget. Ez a közönség átlag intelligenciájának teljes lebecsülését jelenti. Egy figyelmeztető preventív mondat által jutnának el az értékeléséhez.

Ha minden film keresztül menne az új inkvizíció vizsgálatán, milyen filmek maradnának?  Olyanok, amelyek megnyugtatják a nézőt, mert olyannak mutatják be a világot, amilyen: kedvesnek, nyitottnak, befogadónak. Mindez egy különlegesen sötét korszakra emlékeztet. Lehet, hogy egy európai szósszal leöntött új maccarthyzmus kezdődik? Konformizmus, magatartási leckék, középszerűség – ezek fognak megmaradni.”