A világvégét már sokféleképpen elképzelték, a világhírű amerikai író szerint a csend jön el.

Don de Lillo Silence című kisregénye tavaly októberben jelent meg az Egyesült Államokban.

A történet alig egy év múlva, 2022-ben játszódik, a Super Bowl, az amerikaifutball-döntő napján. Az író azt akarja érzékeltetni, hogy miként reagálnak az életüket átható digitális zaj elhallgatására.

A szereplők felső középosztálybeli értelmiségiek, akik összegyűlnek barátaik házában, eredetileg azért, hogy együtt nézzék meg a Super Bowlt. A tv azonban elhallgat egy titokzatos jelzés után. Elhallgat a rádió és az okostelefonok sem működnek. A váratlan csendben a jelenlévők hosszú monológokba kezdenek, mintha digitális eszköz nélkül nem tudnának egymással kommunikálni. Ez a képernyő elvesztésének hiánya miatt van, amely másunkká vált, minket tükröz, amelyben magunkat nézzük a jobboldali kis négyszögben, akkor is, ha másokkal beszélünk.

„A technológia megváltoztatta gondolkodásunkat. Kevésbé átgondolt, inkább spontán. Nekem nincs mobilom, maradok a hagyományosnál” – mondja az író.

A civilizáció pusztulását tehát nem a járvány okozza De Lillo szerint, bár hasonló jelenetek voltak korábbi könyveiben, például a Fehér zajban, amelyben méreg terjedt a levegőben. Az a regény 1985-ben elnyerte az amerikai National Book Awardot. „Nem tettem bele a regénybe a covidot, nem volt rá ok” – mondja. A Silence-ben is vannak azért pánikjelenetek, de a könyv általában csendes hangulatú.

A csoport egyik fiatal tagja a szerencsétlenségek prófétája. Monológjai tele vannak Einstein relativitáselméletéből vett idézetekkel és a pusztulás lehetséges formáival. Ő a legnyugtalanítóbb szereplő. Elmondja, hogy kúrán van, néha nem is ismeri fel önmagát és úgy érzi, hogy tudtán kívül valami rettenetes történik. Patalogikus komplottista. A többiek fáradtak, mintha idő kellene ahhoz, hogy a digitális eszközök kikapcsolódása után újra kellene építeni agyi rendszerünken.

A házigazda tovább bámulja a tv-t és a híradót mormolja, mintha tudná, miről szólna, ha a készülék működne.

A könyvnek ez a része olyan, mint egy abszurd színház, vagy egy Samuel Beckett-mű. Az egyik vendég szerint a jelenlegi helyzet csak azt teszi lehetővé, hogy azt mondja, ami átjut az agyunkban és amire nem fogunk emlékezni.

A könyv nem akar megmagyarázni semmit, nem ad világos válaszokat, csak sejtésekre a végről, de annyi aggodalom közepette  érezhető valami megkönnyebbülés is emiatt a technológiai apokalipszis miatt, mintha azt mondanák: „Meg kellett történnie, elfelejtettünk gondolkodni.”

Ebben a helyzetben lehet úgy okoskodni, hogy ha az apokalipszist a zaj idézi elő, akkor az automatikus lesz és el lehetne kerülni, ha fokozatosan kis, kiszámított adagokban az emberek csökkentenék a zajt.

Az író bevallja, hogy most már nem olyan gyors, mint régen. A könyv valóban kicsi, de a tartalmán kívül van egy formai érdekessége: Courier New betűkkel nyomtatták, amely az írógépekkel írtakat utánozza. Ez talán azt szimbolizálja, hogy a nagy csend után megmaradt vagy visszatért újra valami, amiből kialakul egy új, emberibb ritmusú társadalom. A 84 éves De Lillo máig egy Olympia SM9-es gépen írja könyveit.