Írolvasgondol

Mire emlékeztetnek azok a sikolyok, amikor jégszívünk aritmiáját tüzelő talpak tapossák halálos harmóniára és szabaddá tárult szeméremajkak vakítják el magánuniverzumunk harmadik szemét?

AE nyomába szegődött egy terebélyes, erőszakos öregasszony, azt állítva, hogy egykori kolléganője és követelte, hogy együtt verjék ki hajdani munkaadójuktól elsikkasztott jussukat. AE nem emlékezett rá, próbálta lerázni magáról, undorodott is a terebélyes, erőszakos öregasszony ápolatlanságától, inkább azt a hasonló szerencsétlent idézte fel benne, aki sok-sok évvel korábban Rómában látott, és akit aztán sok-sok évvel később egy korabeli szociofotón ismert fel. Di miután képtelen volt megszabadulni tőle, igyekezett egyre szövevényesebb úton megközelíteni hajdani munkahelyét, ahol már vagy tíz éve nem járt, hátha közben valahogy sikerül elvegyülnie a tömegben. Végül AE megpillantott egy nagy, nyitott hodályt, amely hajléktalan szállónak tűnt, bőségesen terített asztalokkal, de egy lélek sem volt benne.  Idevezette be a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, aki rögtön habzsolni kezdte válogatás nélkül a kitett ételeket, amikor váratlanul hatalmas tömeg tódult be, és megrohanták az asztalokat, de nem csöveseknek tűntek, hanem inkább násznépnek, akik nem bírják már kivárni az ifjú pár érkezését. AE ezt a pillanatot ragadta meg, hogy magára hagyja a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, kirohant az utcára, és beugrott az első kocsiba, amit egy nyomorúságos külsejű kisfiú vezetett. A gyerek rögtön indult. „Megyünk a parancsnokságra, ott igazolnak téged” – mondta a fiú biztató hangon. „Ezt a jelenetet már láttam az Emberi sorsban, csak éppen fordítva” – mondta AE, de a gyerek láthatóan nem értette, miről beszél. Autójuk pontosan azon az útvonalon haladt fel a hegyre, amelyet AE 24 éven át szinte naponta megtett hajdani munkahelyére. A régi épületeknek azonban nyomát sem látta, csupán egy baljós, alig kivilágított házat, amelyet előtt katonák álltak őrt, akik rögtön tisztelegtek a kisfiúnak. AE tudta, hogy most kell azonnal eltűnnie, mielőtt beviszik a házba…

Nulladik áldozatukhoz vonultak fel a gyászukkal hivalkodó gyermekgyilkosok.

Egy kopár, meredek domb állt előttük, amelyre az elítélteknek fel kellett tolniuk valami lehetetlen terhet. AE és Élete Szerelme épp a legkopárabb és legmeredekebb szakaszra kerültek hatalmas zsákjukkal, amelyet csak úgy tolhattak feljebb és feljebb, hogy a zsákon lévő felirat mindig lefelé, rájuk nézzen. Ők azért kerültek ide, mert egy gyermekeket az utcán zaklató gazembert elkaptak, félig agyonverték, de felépült, és mint kiderült, magas, elszakíthatatlan kapcsolatai voltak. AE és Élete Szerelme erejét azonban megsokszorozta az egymásba vetett hit, és olyan gyorsan értek el fel a dombra, hogy rögtön legurulhattak a szabadságot jelentő túloldalon. Mire az őrök észrevették őket, már lőtávolon kívül kerültek, mint az a két francia hadifogoly szökevény az utolsónak hitt háborúban.

Rettegnek az éjféltől a maszkabál előtáncosai, hogy elhullanak mind a leplük alatt.

AE, miközben régi iratai között akart rendet csinálni egyik heverőjük ágyneműtartójában, egy már teljesen elfeledett fotóalbumra bukkant, amelyben ott lapultak valamennyi egykori interjúalanyának fotói. Ahogy nézegette őket és próbált visszaemlékezni a beszélgetés helyszínére, időpontjára, körülményeire, látta, hogy egymás után lépnek be az ajtón, élők és holtak, mert bizony már azok is voltak közülük sokan, és mindegyikük elmondta, amit még fontosnak tartott, csak kifutottak az időből. Az egykori interjúalanyok lassan ellepték a lakást, amelynek falai folyamatosan tágultak, mígnem egy éles vakufény villant. AE felnézett, és A.-t, a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért látta, akivel milliószor elképzelte a találkozást, de soha nem tudott a közelébe kerülni. AE szeme felragyogott, agyában villámgyorsan végigpergette élete meghatározó filmjének kedvenc mondatait, mert egyikkel szerette volna köszönteni a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért, akinek kávézójába Élete Szerelmével is elzarándokoltak egy pernod erejéig, de a hölgy megelőzte őt: „Végre megvagy te is!” – nevetett, és AE úgy érezte, eljött az ő pillanata, hiszen A. közismert szokása volt riportereit lefényképezni. A következő pillanatban azonban már hűlt helye volt a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündérnek, és még csak jeleket sem hagyott maga után, mint amiken a szerelmes futárfiú eljutott hozzá.

Egyetlen eltévesztett gombnyomásra eszüket vesztették az okostelefonok, visszahozhatatlanul eltűntek címek, telefonszámok, elérhetőségek, csak öldöklő videójátékok villóztak mindenütt, bármit is tettek velük.

Évtizedekkel utolsó koncertjük után AE-nak teljesült régi vágya: újra összehozta a Városban a Bandát, de ezúttal nem iskolában, nem kollégiumban, hanem az egyik főtéren, éppen a Zeneiskolával szembeni körforgalomban állítottak fel egy nagy ovális színpadot számukra. Bár valamennyien elmúltak már 60 évesek, erejük teljében lévő korai negyveneseknek látszottak, rengeteg sötét hajjal, álmaik hangszereivel: Ch., a gitáros egy Stratocasteren futtatta ujjait, K., a basszeros és AE felváltva brummogtattak egy piros-sárga Fendert, J., az orgonista egy Hammond billentyűit tépte-cirógatta, Sz. a dobos egy üveg Premiert püfölt. AE torka maga volt a dinamit, csak úgy repkedett az oktávok között, minden daluk úgy szólt, hogy az eredetiek sem jobban, és a tömeg tombolva ölelte őket magához egy buliban, aminek nem akart soha vége szakadni.

Piruettező pókok halálugrásai védőháló nélkül az építőkocka-balerinák közé.

AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő több tucatnyi munkanélküli élén bevonult egy óriási bankba és udvariasan, de határozottan e nincstelenek jogos jussát követelték. A pénztárosok készségesen átadtak nekik több zsákot, amelyekkel akadálytalanul kivonulhattak. AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő egy nagy elhagyott lakásba vezették az embereket, ahol hiánytalanul leszámoltak mindenkinek kétmilliót. Végül ketten maradtak, külön szobában pihentek le, de egyikük sem tudott aludni. A holnapi villamost megéneklő Színésznő halkan dúdolt franciául egy másik hozzá nőtt dalt, és AE azon kapta magát, hogy vele együtt énekel a bezárt ajtón keresztül.

AE-t bevonszolták egy sátorba, ahol szövevényes ábrákat rajzoltak a felkarjára. Belédöftek egy tűt, fájdalomcsillapító, mondták. AE sosem gondolt arra, hogy tetováltasson, de most beletörődött. Csak akkor látta meg, amikor az érzéstelenítő kiment belőle, hogy a rajzolt vonalak a felkarján vérben úsznak.

Szűköl a tér, feloldódik benne az idő, a Halott Ember révésze végtelenítette az éjszakát.

AE végre eljutott álmai városába, New York-ba, hogy magához ölelje mindazt, amit már zenéből, filmektől megtudott és összevesse azokat a maga valóságával. Egy eddig soha nem hallott eldugott kerületben szállt meg, indult el a nagy felfedező útra, gyalog, toronyiránt, ösztönei iránytűjétől vezérelve. Még otthonról egyeztette kint élő barátjával a napot, az órát és a percet, amikor álmai városában találkoznak a Central Park sokat látott hídja alatt és pontosan akkor meg is ölelhették ott egymást, miközben úrlovasok vágtattak el mellettük szemérmetlen dalokat énekelve. AE holtfáradt volt a nagy gyaloglástól, de közben tombolt benne az adrenalin, és csak azért volt hajlandó beszállni a metróba, hogy lássa az alagút falaira felfestett próféciákat. Még ekkor sem vette észre, hogy se pénz, se telefon, se útlevél nincsen nála, sőt, még motel nevére, az utcára, a kerületre sem emlékezett, ahonnan elindult. Kint élő barátja a rendőrséghez akart fordulni segítségért, de amint telefonjához nyúlt, látta a legfrissebb híreket: a hatóságok nagy erőkkel keresnek egy tengerentúlról érkezett írót, aki önmagán kísérletezve megfejtette a közép-európai borderline személyiség-zavarok történelmi-társadalmi gyökereit és mindenáron meg kell akadályozni tervezett előadását a lázadásairól híres egyetemen. AE a leírásból rögtön magára ismert, és nem vágyott másra, minthogy ismeretlenül elvegyüljön álmai városának országnyi tömegében.

A Királynő előbb a Bolond, majd saját ruháit szaggatta le, hogy így lépjenek be a Mennyei Lépcső felsőfokán fénylő bálterembe. A Bolond azonban még időben megtalálta a vészkijáratot, magára hagyva szégyenében a Királynőt.

Kép: GNL