Írolvasgondol

89 évesen vall életéről a pop-rock egyik legmeghatározóbb producere, aki a zeneszerzőként és a filmművészetben is letette a névjegyét.

Quincy Jones-ről a legtöbben azt tudják, hogy ő tette szupersztárrá Michael Jacksont az 1982-ben megjelent Thrillerrel, valamint ő hangszerelte és vezényelte a We Are The World jótékony célú lemezének parádés nevekből álló kórusát. A chicagói születésű zenész mögött több mint fél évszázados fantasztikus karrier áll. Együtt dolgozott többek között Louis Armstronggal, Frank Sinatrával, Ray Charles-szal, Dizzy Gillespie-vel, Miles Davis-szel, Little Richarddal, hogy csak a legnagyobb neveket említsük. És közben olyan világhírű filmek zenéjének volt szerzője, mint a Forró éjszakában (1967), az afro-amerikai ősöknek emléket állító Gyökerek (1977), a Wiz, az Óz-történet fekete változata Michael Jacksonnal és Diana Ross-szal (1978), vagy a Bíborszín (1986)

Most megjelent önéletrajzában leírja küzdelmes életútját, nehéz gyerekkorát testvérével Lloyd-dal, a nagyanyjánál Louisville-ben töltött éveket olyan szegénységben, hogy időnként sült patkányt kellett enniük, hogy ne haljanak éhen.

Az alvilági környezet, anyja demenciája korán megismertette vele az élet sötét oldalát. Sorsa akkor változott meg, amikor apja, Quincy Delight Jones volt baseball-játékos munkája miatt családjával együtt Seattle-be költözött. Ott fedezte fel a trombitát, a zenét, amely megmentette. Életrajza innentől kezdve szinte hitetlenek. Tizenhárom éves már hangszerelt Clark Terry trombitásnak, tizenöt évesen pedig a legendás vibrafonos Lionel Hampton figyelmét hívta fel magára. Ma már 27 Grammy-díj birtokosa.

A memoárban nagy helyet kapnak a nők. 11 éves korában vesztette el szűzességét, románca volt Juliette Grécóval, Nastassja Kinskitől pedig lánya is született. De számos történetet ír le kedvenc zenészeivel. Ray Charles-ról például megtudhatjuk, hogy „viselkedési modell volt egy olyan pillanatban, amikor rám ez nem volt jellemző. Olyan megértéssel volt a világ iránt, ami bennem nem volt meg. „Minden zenének megvan a maga lelke, Quincy” – mondta. Count Basie-t 13 évesen ismerte meg. „Nagyon egyek voltunk, amíg élt. Ő volt a legkedvesebb, legjobb, legmulatságosabb ember, akit ismertem. Ő tanított meg élni a zenebizniszben. „Tanulj meg viaskodni a völgyekkel, a hegyek gondoskodnak magukról. És légy mindig egyenes” – mondta.

Picassóval és feleségével egy étteremben ismerkedett meg. „Picasso egy halételt kért, óvatosan ette meg, és amikor befejezte, a szálkákkal teli tálat kissé a napfény felé emelte. Úgy nézett ki, mintha egy Picasso-rajz lett volna. Amikor a felesége a számlát kérte, a tálcát tolta a pincér elé fizetés gyanánt.”

Quincy Jones Michael Jacksonra úgy emlékezik, mint akiben 19 évesen „egy 60 éves ember tudása és egy gyermek lelkesedése lakozott. Ártatlan, félénk fiú volt és látszott, hogy nevetései és félmosolyai mögött meglepő értelem rejlik. E félénkség mögött egy nagy művész volt, aki kitartóan kereste a tökéletességet, aki a világ legnagyobb szórakoztatója akar lenni. Órákon keresztül nézte a videón a gazellákat, a gepárdokat, a párducokat, hogy utánozni tudja mozgásuk könnyedségét.”

Végül Steven Spielbergről Jones úgy vélekedik, hogy „sosem alakoskodott, és mindig a földön jár, ami egy zseninél ritkaság.”