Írolvasgondol

A Vörös Báró és a Légió Ördögei szörnyű légicsatát vívtak, majd valamennyien egy  kincstári szennyesdombon landoltak és utána mennybe mentek.

Valahol egy kietlen város széléről, ahonnan a 61-es út indul, buszra szállt 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok, akiknek életén egyaránt nyomot hagyott a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta. AE is meghívást kapott, hiszen ő már kamaszkorában hallgatta, énekelte, barátaival egy film tucatnyi újranézésével próbálták lekoppintani dalainak gitárakkordjait, majd később már dalverseinek átültetésével is próbálkozott. Utolsónak, 62-ikként maga a mogorva, embergyűlölő hírében álló Mester is felkapaszkodott és bevackolta magát a leghátsó ülésre. Miután elindultak a 61-es úton, a Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, felállt, körbenézett kalapja alól, és feltette a kérdést a 61 értelmiséginek: „Ki tudná röviden összefoglalni, hogy mi a lényegem?” A 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok szinte egymás szavába vágva megvas megállapításokat próbáltak kipréselni magukból, miközben a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta visszahúzódott kuckójába, de még lehúzott kalapja alatt is látni lehetett megvető szájrándításait az ostobábbnál ostobább mondatok hallattán. Amikor végre csend lett, AE, aki eddig bölcsen hallgatott, felállt, körbenézett és csak ennyit mondott: „Everybody must get stoned”[1]. A Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, feltolta kalapját, elmosolyodott, amit ritkán szokott, ujjával rábökött AE-ra, majd közölte: „Ennyi.”

A busz ekkor hirtelen megállt a pusztaság közepén. A Mester szenvtelen hangon felszólította a 61 értelmiségit, AE-t kivéve, hogy azonnal szálljanak le és menjenek Isten hírével, amerre látnak. „Hová menjünk innen a semmi közepén?” – kérdezte könyörgően az egyikük. „Kell, hogy legyen egy egérút itt” – felelte a Mester lökte oda neki a foga között ugyanolyan szenvtelen hangon, de még AE sem látott az egész horizonton egy fát, egy házromot, de még egy nyomorult őrtornyot sem.

Az autóbusz újra elindult, a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros költő dalnok pedig pengetni kezdte a lényegét adó dal, és hatalmas röhögések közepette elénekelték AE-vel, kölcsönösen utánozva egymás akcentusát és hanghordozását.

Amikor befejezték, néhány percre elhallgattak és kibámultak a pusztaságba, amelyben már eltűnt a 61 értelmiségi. Ekkor a buszsofőri ülés felől egy jól ismert szívszorító dal szólalt meg AE anyanyelvén, egy jól ismert és nagyon szeretett hangon. Ő lenne a mi vezetőnk? Hiszen már régóta nincsen közöttünk, de AE soha nem felejtette el azt az egy órát, amit egy szerencsés véletlen folytán a közelébe tölthetett.  Lehet, hogy ő tudja, hogy ez 61-es út valójában hová vezet? „Én nevetek csak…” – énekelte az fájdalmas, de életigenlő hang. AE megszólalni sem tudott, ránézett a Mesterre, aki szintén összeharapta az ajkait, pedig a szöveget nem is érthette. Ekkor a dal abbamaradt, és az ismeretlen sofőr akkorát fékezett, hogy mindketten kizuhantak üléseikből és hasra vágódtak a busz padlóján. AE felemelte a fejét és egy jól ismert macskafújást, utána pedig mindent elsöprő pajkos kacagást hallott: „Meggyőztetek, Gazemberek…”

Tom őrnagy sisakban, aranysárga mopeden járta be a Szépművészeti Múzeumot, miközben AE, aki ez alkalomra felvette a Földi Irányító nevet, ugyancsak aranysárga mopeden robogott mellette és tárlatvezetést tartott neki a középkori magyar festészetből. Vendége közben vázlatokat készített saját leendő kiállításához, annyira megihlették a több évszázados képek. A tárlatvezetés végeztével mindketten leszáguldottak járgányaikkal a Múzeum lépcsőjén, átugrattak a bezárt rácsos kapun, majd a Hősök Emlékműve előtt futottak egy nyolcast, majd egyszerre megálltak a tér közepén, ahol egy ónémet juhászt sétáltató sötét szemüveges hölgy a sisakos jövevény arcképével nyomott fekete pólóban tapsolta meg kivételes produkciójukat. „Az ember templomteste szentély s nem akol” – mondta a lány sejtelmesen rezgő mellein tenyerét nyugtató Tom őrnagy, akit egyes rosszakarói Sovány Fehér Hercegnek is gúnyoltak, rá sem hederítve az ónémet juhászra, aki ugrásra készen figyelte a fejleményeket.

Az örökös tudósító hét nyelvű horoszkóp-könyvének ősbemutatójára hívta meg egykori kollégáit, holott mindig is következetes materialistának tudták őt.

Két egykori diákzenész, akik közel 50 év után újra összefutottak, elhatározták, hogy eljátsszák hajdani zenekaruk teljes repertoárját, de előbb tudni akarták, hogy ők, a banda pillérei, tudnak-e még együtt zenélni. El is kezdtek próbálni, de minden házból kiutálták őket, így aztán egy tízemeletes ház liftjét választották ki próbateremnek, amelyben órákon keresztül fel s alá ingáztak, miközben nyomták a régi kedvenceket és egyre jobbak lettek.

Szélsebesen úszott a száraz lábon járók tükörsima taván a Fáraók 6000 éves Kagylója, amely alatt rejtőzve szabadult ki rabszolgaságából a Kiválasztott Nép.

-Járjunk már a végére ennek a bajnak – mondta a telefonba AE-nak a Doktornő, akivel személyesen még sosem találkoztak, csak képen látták egymást a közösségi oldalon. A Doktornő a rendelője helyett a közeli zöldövezetbe hívta a férfit, és egy hatalmas kockás takarón várta őt egy szál bikiniben. Nagyon kedvesen fogadta AE-t, aki nem mutatta gyanakvását, pedig úgy érezte, a magas, fehérbőrű, szlávosan holdvilágképű, hirtelenszőke asszony nem a Doktornő. Egy rövid piknik-reggeli után elindultak egy soha nem látott, labirintus-szerű épületbe, ahol végül egy laboratóriumi szobába érkeztek. A szlávoson holdvilágképű, hirtelenszőke asszony kérte AE-t, hogy tegye szabaddá mindkét vállát, majd mindkét oldalról injekciós tűkkel kezdte szurkálni. „Ezek mintavételek” – mondta, miközben minden egyes szúrás után hümmögött valamit maga elé. „Ebből Velence lesz” – mondta végül, majd távozott, magára hagyva betegét, aki még azt sem tudta, melyik Velencéről van szó, és egyáltalán mit jelent ez a kissé baljósan hangzó mondat.

Öt büntetett előéletű arc visszavonult egy garázsba hatalmas marihuána-zsákmányával és elhatározták, hogy alakítanak egy garázszenekart, megtanulják a leghíresebb pszichedelikus nótákat, és közben halálra szívják magukat. Mindenki csupán egyetlen jointot sodort, de az hosszabb és szélesebb volt, mint a legnagyobb Gran Corona és megállapodtak, hogy 3 slukk után ugyanúgy továbbadják, mint a hagyományos rituáléban. Amikor mindannyian készen álltak és rágyújtottak, az összes közül legbüntetettebb előéletű arc leütötte az első akkordokat és szájában a fűszivarral rákezdte: „You know I've smoked a lot of grass”, aztán telt-múlt a tudattágító idő és valamennyien eltűntek az édes füstben.

Hatalmas csődület volt a főváros legszebb színháza előtt, ahová AE és Élete Szerelme is szívesen járt. A Leghíresebb Magyar osztogatott autogramokat, még fénykorából, ahogyan az Évszázad mérkőzésén láthattuk. A tömegben ott sündörgött jellegzetes mozgásával hősünk nemrég eltávozott haverja is, AE csodálkozott is, hiszen úgy tudta, a foci soha nem érdekelte. Ő egyszer találkozott a Leghíresebb Magyarral, amikor egyszerre látogattak ki egy készülő nagy nemzeti szabadtéri fesztiválra, de akkor nem érezte olyannak a helyzetet, hogy megkörnyékezze a legendát. Most úgy gondolta, itt ez a remek alkalom. Elővette folyton magánál tartott noteszát, de hiába keresgélt benne, egyetlen üres lapot sem talált.

Kotta nélkül játszik életünkkel az áprilisi jeges szél.

Kép: GNL

„Mindenkit meg kell kövezni” vagy „Mindenki üsse ki magát”.