40 évvel ezelőtt, 1981. május 10-én választották meg François Mitterrand-t a Francia Köztársaság elnökének. A viharos politikai karriert befutó Mitterrand volt az első szocialista párti elnöke a Charles De Gaulle alapította 5.köztársaságnak, és 14 állt országa élén. Az évfordulóra Le Creusot-ban gyűltek össze a mai szocialisták, a volt elnök  François Hollande-dal az élen, a párt első titkára, Olivier Faure azonban nem volt jelen.

Faure azzal magyarázta távolmaradását, hogy több párttársa a szemére vetette, hogy nem ítélte el Rafael Glucksmann, a Duclert-bizottság jelentése után, amely Mitterrand felelősségét vizsgálta a ruandai tuszik ellen 1994-ben elkövetett népírtásért. Glucksmann szerint a néhai elnököt, aki még ma is ikon sok baloldali számára, súlyos felelősség terheli, és ez Mitterrand közel két tucat volt miniszterének haragját is kiváltotta, akik személyesen tettek ezért panaszt Faure-nál.

Glucksmann azzal védekezik, hogy nem akarta Mitterand egész politikai örökségét  megkérdőjelezni, ugyanakkor úgy látja, hogy a baloldal számára ma is ellentmondásos az ő személyisége.

„Van egyfajta nosztalgia egy hihetetlen remény iránt, amit megválasztása váltott ki, amely szakítást jelentett a gaullizmussal, egy békés demokratikus forradalmát. De ennek a nosztalgiának nem kell odáig vezetnie bennünket, hogy nem lássuk meg Mitterrand elnökségében a cinizmust, a korrupciót, az ipar hanyatlását, és mint abszolút fekete pontot, a felelősségét a ruandai genocídiumban” – mondta Glucksmann, aki szerint a mai baloldalban hiányzik az igazság iránti elkötelezettség és a bátorság.

Gabrielle Siri-Houari, a szocialista párt szóvivője szerint a fiatal generáció távolságtartóbb, történelmibb és időnként kritikusabb az egykori elnökkel szemben, ezzel együtt azonban az érdemeit is elismerik.

„Nekünk, szocialistáknak és sok franciának az a korszak pozitív volt, többek között a szociális intézkedések miatt. Ekkor vezették be az ötödik heti fizetett szabadságot, a 60 éves nyugdíjkorhatárt, eltörölték a halálbüntetést és a homoszexuális kapcsolatokat megbélyegző utolsó büntetőjogi paragrafust” – sorolja a szóvivő. És akkor még nem szóltuk arról, hogy Mitterrand egy olyan időszakban, amikor a szovjet-amerikai szembenállás a hidegháború újabb szakaszát nyitotta meg, a megbékélés irányában politizált, jó kapcsolatokat ápolt a keleti tömb országaival – 1982-ben Magyarországon is járt – és ő volt az, aki a hagyományosan feszült francia-német viszonyt a megbékélés és szorosabb együttműködés medrébe terelte. Ennek volt máig emlékezetes gesztusa az 1984. szeptemberi, Helmut Kohllal közös verduni megemlékezés.

De az is politikusi manőverezési tehetségét dicséri, hogy az első két évben a kommunistákkal alakított miniszterelnöke, Pierre Mauroy kormányt –1983-ban a kommunisták kiléptek - majd 1986-tól, amikor ismét a jobboldal került többségbe a francia parlamentben, a későbbi elnök jobboldali Jacques Chiracot bízta meg kormányalakítással, és az „együttélés” („cohabitation”) működött. Az ő elnöksége idején kapott először nő miniszterelnöki megbízást Edith Cresson személyében 1991-ben. Utolsó elnöki éveiben ismét „együttélést” irányított az Élysée-palotából Edouard Balladour kormányfőségével.

Ami Mitterrand elnökségének kevésbé fényes aspektusait illeti, a közgazdász végzettségű Siri-Houary-nak az a véleménye, hogy tevékenységét a korszak egészébe kell beleilleszteni, abba a korszakba, amelyet a neoliberalizmus megjelenése jellemzett Franciaországban, amelynek következményei a mai napig érződnek. „Könnyű 40 évvel később azt mondani, hogy lehetett volna jobban is csinálni. Ugyanez vonatkozik Ruandára is: túl az ő személyén, kritikus szemmel kell megvizsgálni a francia politikát azokban az években” – mondja a szóvivő.

Valójában Glucksmann is ezt akarja, csak éppen kevésbé kíméletesen. „Az a probléma, hogy a baloldal olyan gyenge, hogy kénytelen egy mítoszba belekapaszkodni. Ünnepelni ki a reményt, amelyet megválasztása váltott ki, de ki kell mondani az igazságot is, amikor az elhallgathatatlanná válik.”.