Írolvasgondol

Polgárháború dúlt az országban. AE és szülei szomorú szorongással járták a várost. A két idős ember átélt egy világháborút, majd 11 évvel később egy másik pusztítást, amelyet neveztek már forradalomnak, ellenforradalomnak, népkelésnek, szabadságharcnak, de a legpontosabban AE nagyanyja határozta meg: felfordulás. Egymás után haladtak el a városképhez másfél évszázada hozzátartozó gyönyörű épületek romjai mellett, amikor erős lövöldözést hallottak, e falmaradványok között bújtak meg. Aztán hirtelen, szó nélkül szétváltak, mintha el sem akartak volna búcsúzni egymástól. AE a jobb parti hegyek felé vette az útját, amelyeket jól ismert, hiszen több évtizedig dolgozott az egyiknek a tetején, és különösen hajnalban szerette megcsodálni a városra nyíló mesés kilátást. A szűk főutcán, ahol korábban mindig kilométeres torlódások voltak, most egyetlen autó sem járt, csupán egy ósdi villamos jött, telezsúfolva rettegő arcú emberekkel, akik még reménykedtek abban, hogy ez visz át a holnaputánba. AE is felkapaszkodott rá, ahogyan gyerekkorába látta a fürtökben lógó embereket csúcsforgalomban. Mielőtt azonban az ósdi villamos az első hídhoz és az alagúthoz ért volt, éktelen csikorgással megállt, a kapaszkodók pedig lehullottak róla egy halomba. Voltak, aki futásnak eredtek, de az utca torkolatánál már fegyveresek várták őket, akik igazoltatás után kit jobbra, kit balra küldtek. AE lassan feltápászkodott és elindult az ellenkező irányba, nem volt vesztenivalója, hiszen semmilyen igazolványt nem hordott magánál, és úgy gondolta: a hegy felé egérutat nyerhet. Egy rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő jött vele szemben lefelé – AE mindig utálta a katonanőket – útját állta, de nem fogott rá fegyvert, hanem átnyújtott neki egy papírt, rajta AE hamis személyazonossági adataival, amelyek szerint a férfi étteremtulajdonos volt, és hadi szállító. „Ez az egyetlen módja, hogy megmenekülj a szüleiddel együtt – mondta a nő, akinek szép, szabályos, de kemény vonású arcán nyomot hagyott valami kimondhatatlan trauma – a beszerzésekre ne legyen gondod, mindenben segítek. Még a mindenen túl is”. AE belenézett a rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő szemébe, tekintetük mégsem találkozott. Ekkor AE egész testével közeledett hozzá, és miután érezte, hogy a nő enged, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy gombolni kezdje a gyűlöletes barna egyenruhát. Amikor újra felnézett, egy piros virágokkal hímzett fehér ruhát viselő lány állt előtte, aki bár megőrizte kemény vonásait, arcáról eltűnt az a kimondhatatlan trauma, szemébe visszatért a fény. „Most már együtt lehetünk üldözöttek” – mondta AE-nak, gyengéd erővel megragadta a kezét, és húzni kezdte a hegyoldal legsűrűbb erdős részébe…

AE egy kihalt utcán találkozott a Villamosok Szent Johannájával, akinek egykor beleszeretett a hangjába, a tekintetébe és még azt is el tudta képzelni, hogy feleségül veszi. Azóta évtizedek teltek el, a Nő haja hófehér lett, de a szeme, a hangja ugyanúgy ragyogott, mint akkor, és még mindig nem bánt semmit, de semmit.  AE magához ölelte a parányi, törékeny teremtést, aki csak annyit mondott: „Késő, de mégis milyen jó…”

Az Öreg Nőbolondot nem hagyta nyugodni egy évtizedekkel korábban kéretlenül kapott levél, amelyben egy megbilincselt meztelen nő hívta őt fekete-fehér fotóval és egy telefonszámmal. A nőnek arányos, kisportolt teste volt, de az arca teljes sötétségben maradt. Amikor az Öreg Nőbolond közeledni érezte halálát, elővette ezt a levelet, és feltárcsázta a számot. Egy szép, szelíd és nagyon szomorú hang válaszolt, megköszönte, hogy végre felhívta őt és hogy még mindig várja, majd letette, mielőtt az Öreg Nőbolond bármit is mondhatott volna. Hosszú percekig idézgette vissza a nő hangját, próbálta megfejteni végtelen szomorúságát. Vajon az évtizedekkel korábbi válasz elmaradása bántotta, vagy mások éltek vissza az ő meghívásával, és most már semmi másra nem vágyik, mint egy csendes gyengédségre, amelyet az Öreg Nőbolond is csak vénségére tanult meg, miután több tucatnyi nőn élte ki állati ösztöneit és őt is darabokra szaggatták? Újra tárcsázta a számot, amely azonban most már csak végtelen csengéssel válaszolt…

A főváros tetőpontján, ahonnan megcsodálható a hajdan kék színű folyó és rálátni a még megmaradt békebeli házakra, a Kapitány dühöngött a legúribb étterem teraszán, mosléknak nevezte a legmagyarabbnak mondott ételt, amit elé tálaltak. Amikor megpillantotta AE-t, régi barátként üdvözölte, pedig még sosem találkoztak, és a Kapitány nem tudhatta, hogy AE az ő filmsorozatán nőtt fel, és azóta sem mulaszt el egyetlen ismétlést sem. A férfi úgy gondolta, eljött az ideje a nagy beszélgetésnek, egy igazi életmű-interjúnak, amire sosem volt alkalma, de még felkészülnie sem kellett volna rá. Nekivágtak hát autóval a magyar tájnak, a Kapitány mesélt, mesélt, közben átvágtak kiszáradt folyókon, legyalult helyeken, lerombolt falvakon, AE pedig az agyában rögzített minden mondatot, holott tudta, hogy úgy sem tudja megjelentetni, mert a halottakkal készült interjúkat sehol nem merik közölni.

Sírkert falának támaszkodó párok szeretkeznek, bár csak annyit tudnak a jövőről, hogy mindig közel a vég.

AE-t egy zenész barátja hívta fel, hogy másnap be kell ugrania a zenekarba trombitásnak. AE-t zenészként sosem vonzották a fúvós hangszerek, bár hallgatni szerette őket, meg sem próbált egyet sem megszólaltatni. Barátja azonban nem tűrt ellentmondást. Otthona gardróbjában, ahol basszusgitárja porosodott már két évtizede, csodák csodájára ott lapult egy trombita és egy kornett is, ez utóbbit vette kézbe, csupán azért, mert kisebb volt. Belefújt, és néhány tűrhető hang ki is jött belőle. Eszébe jutott, hogy réges-régen, amikor még arról álmodott, hogy világhírű muzsikus lesz, eljátszott azzal a gondolattal, hogy hány évet adna az életéből, ha olyan virtuóz lenne, mint példaképei, és akkor, fiatalon, még a 10 évet sem tartotta elképzelhetetlennek. Most ez az ördögi üzlet már meg sem kísértette, inkább maga próbálkozott, és újabb, soha nem hallott hangok váltak zenévé lehelete nyomán…

AE benyitott egy lakásba, amely olyannak tűnt, mintha régen lakott volna benne, de most egy többgenerációs zsidó családé volt. Szeretettel fogadták, bár szombatfogadásra készültek, de őt is bevonták a rítusba, sőt, még pitába töltött céklás humusszal is megkínálták. „A múltamat keresem” – mondta AE, felidézve azt a keveset, amit tud apja családjáról, mire a ház fiatalasszonya férjére, bátyjára és egy harmadik férfira mutatott, hogy kísérjék őt végig a városon és biztosan előjönnek majd az emlékek. Ebben a városban AE családja soha nem élt, hősünk is inkább csak akkor járt ott, amikor már húsz éve halott barátját, vagy kamaszkora nagy szerelmét látogatta meg, és bár jól ismerte a sugárutakat, a körutakat, a folyóparti halászcsárdát, az orvosegyetem körüli árkádokat, a dómot és a szabadtéri színpadot, buszpályaudvart, amely mögött a 70-es években ott húzódott az illegális piac, korlátlan farmer- és lemezkínálatával, nem tudta, hogy három kísérője hová akar kilyukadni. Végül kiértek a városból, egy kopár dombra értek, amelyről ráláttak egy temetőre. „Ott nyugszik a nagyapád” – mondták, de azt nem árulták el, hogy melyik sír alatt. AE úgy tudta, hogy munkaszolgálatba hurcolt nagyapja valahol Ukrajnában pusztult el, hogy kerülhetett akkor ebbe a déli városba? Erre sem kapott azonban választ. Egy káddist szeretett volna mondatni érte, de rájött, hogy túl kevesen vannak hozzá. Így aztán egyedül leereszkedett a temetőbe és valamennyi sírkőre lett egy kavicsot…

Egyszemélyes bulldózer közelített a földszintes óváros utolsó épen maradt utcájába, ahol a hajdani régiségboltok, galériák, vendéglők többségének csak a falai és beléjük ivódott illatai maradtak meg. Volt azonban még egy kis kerthelyiség, ahol a kockás abroszos asztalokra a régmúlt ízeit tálalták fel, ahol a csendes sarkokban magányos, de messzikedvű festők rajzolták portrévázlataikat a vendégekről, és egy árnyas fa alatti színpadon egy ősz hajú, kissé púpos öregember énekelt azokról, akik városról városra járnak zenéjükkel és a nap ott ragyog a szemükben. Amikor az egyszemélyes bulldózer megérkezett a kis kerthelyiség bejáratához, vezetője megállt, összetépte menetlevelét és munkaszerződését, leült az egyik üres asztalhoz, magába szívta a zenét és mélyet lélegzett egy mellette gőzölgő húsleves párájából…