Az ókori rómaiak úgy maradtak meg a történelmi emlékezetben, hogy pragmatikus emberek voltak, csodálatos épületeket emeltek, ugyanakkor megszállott módon hittek a babonákban. Naptáraikban megjelölték a „fekete napokat” (dies atri), amikor nem volt szabad bizonyos dolgokat csinálni, például házasodni, utazni, vagy nyilvános gyűlést tartani.

Az egyik ilyen nap július 18 volt: Kr.e. 390-ben ekkor szenvedtek súlyos vereséget a galloktól, akik megszállták és kifosztották Rómát.

A sors különös játéka, hogy Kr.u 64-ben július 18-ról 19-re virradóra tört ki a nagy tűzvész. Kísérteties panoráma maradt a lángok 9 napos pusztítása után. Tacitustól tudjuk, hogy Róma 14 negyedéből mindössze 4 maradt épségben, három teljesen semmivé vált, és a többi is elszenesedett romok volt tele. Nem ismerjük az áldozatok számát, de a becslések szerint több ezren váltak a tűz áldozatává, és még többen lettek hajléktalanok. E romokon épült fel azonban az az antik Róma, amelynek emlékeit napjainkban is megcsodálhatjuk. És ki tudja, a tűzvész után Nero császár által elindított véres keresztényüldözés nélkül vajon Róma lett-e volna a kereszténység központja, hiszen még a Szent Péter bazilika is a mártírhalált halt apostol sírjára épült.

A császáron 2000 éven át rajta maradt Róma elpusztítójának bélyege. Ez talán a legrégibb „fake news” a történelemben. A vád a Neróval szinte folyamatos harcban álló szenátus néhány tagjától eredt, és ezt vitték tovább már az ókori történetírók is. Az elmélet szerint azért tette, hogy legyen tere megalomán építkezési terveinek. Ekkor született meg például mesébe illő palotája, a Domus Aurea.

Ma már a legtöbb történész egyetért abban, hogy a közhiedelem ellenére nem Nero gyújtatta fel Rómát. Becslések szerint a sűrűn lakott, a tűz idején közel egymillió lakosú városban a birodalom utolsó 500 éve alatt átlagosan 10-15 évente volt egy nagy tűzvész, mivel a sűrűn lakott házak többsége fából épült, sok helyen használtak szalmát az állatok és a rabszolgák lakhelyén, ráadásul legtöbb helyen nem volt folyóvíz, ami különösen sebezhetővé tette az épületeket. Sok utca olyan szűk volt, hogy egy kocsi alig fért el bennük. Julius Caesar és Augustus császár már próbálkozott némi városrendezéssel, de kevés sikerrel. Így valóban ez a katasztrófa kellett ahhoz, hogy szélesebb utak, egymástól távolabb álló házak épüljenek.

Tacitus szerint a lángok a Circus Maximus egyik boltjából terjedtek el, ahol gyúlékony anyagokat tároltak, ráadásul erős szél fújt azokban a napokban Rómában. Maga a Circus is csak részben épült kőből, a felső tribünök fából voltak, és az egész építmény inkább hasonlított egy mai kereskedelmi központhoz, mint egy stadionhoz.  

Amikor a tűz kitört, a császár éppen antiumi villájában tartózkodott. A második napon értesült a tragédiáról, azonnal Rómába sietett, és személyesen irányította a mentést. Élelmiszer-tartalékokat hozatott Ostiából, megnyitott középületeket a Mars-mezőn, valamint saját kertjeit az otthontalanná váltaknak, és kárpótlást is fizetett nekik. Fekete legenda tehát, amit a későbbi irodalmi művek és filmfeldolgozások, mindenekelőtt a Quo Vadis? tápláltak, hogy Nero közömbösen bámulta a lángokat, sőt, még verseit is énekelni kezdte a szörnyű látványtól ihletetten.

Ugyanakkor tény, hogy a tűzvész kapóra jött a népszerűtlen Nerónak. Így aztán talált gyorsan bűnbaknak egy közösséget, amely nem élvezett akkoriban még semmilyen politikai támogatást és ezzel súlyos történelmi precedenst teremtett.