Tizenöt évvel ezelőtt, több mint 30 éves újságírói tapasztalattal a hátam mögött tanítani kezdtem a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (később Metropolitan Egyetem). Az egyik kurzusom a hírszerkesztés volt, ahol az első kérdés – mi a hír? – után a második: miből, kiből lesz a hír? És valójában ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy amióta a 19.század közepén a modern sajtó megjelent, egy-egy véres gyilkosság, merénylet, vagy más hasonló zaftos bűnügy mindig számíthatott a címlapra kerülésre, mert ezeket imádják az emberek társadalmi helyzetüktől, politikai nézeteiktől függetlenül. És ez az érdeklődés a televízió, majd az internet korában sem változott meg. 2012-ben kaptam egy felkérést Róka Jolán rektor-helyettestől, hogy a következő évkönyvbe írjak valami esszét, és akkor beugrott az „isteni szikra”: hiszen jövőre lesz 125 éve Hasfelmetsző Jack feltűnésének, és tulajdonképpen ő volt az első „médiasztár” sorozatgyilkos, annak ellenére, hogy kilétére máig nem derült fény. Az esszé megszületett, és mindjárt további ihletet adott, hogy könyvbe gyűjtsem az elmúlt évszázad címlapsztorivá vált gonosztevőit a kékszakáll Landrutől O.J.Simpsonig. A Gyilkosok ideje című könyvem kissé viharos körülmények között 2013-ban jelent meg az Underground Kiadónál. Azóta foglalkoztatott a téma folytatása.
„Kétszeresen híresek” könyvem második részének baljós szereplői. Az első kötet gyilkosai többnyire „csak” tetteikkel írták be magukat a fekete krónikákba. Bár a tudósítások, a rendőrségi és bírósági archívumok megőrizték áldozataik neveit, néhány kivételtől eltekintve (Manson-család – Sharon Tate, Bertrand Cantat – Marie Trintignant, vagy a máig tisztázatlan Thomas Ince-ügy, amelynek fő gyanúsítottja a sajtómágnás William Randolph Hearst volt) nem kerültek a lapok szalagcímeibe, mivel a nagyközönség számára „ismeretlenek” voltak Az utókor sem igen vette a fáradtságot, hogy életüket, személyiségüket, tragédiához vezető útjukat feltárja. A viktimológia soha nem tartozott a piacképes sajtóműfajok közé.
Újabb „hőseim” azáltal váltak nevesített történelmi figurákká, mert híres embereket, fontos közéleti személyiségeket öltek meg, vagy pedig olyan merénylet, terrorcselekmény elkövetői voltak, amely nyomot hagyott a világ menetén, annak légkörén, egy-egy ország sorsán, vagy akár a modern ember gondolkodásán. Motivációjuk, akárcsak a „köztörvényes” gyilkosok esetében, ezerféle lehetett: egy eszme iránti fanatikus elkötelezettség, vagy az abból való kiábrándulás, személyes becsvágy, „kiválasztottsági érzés”, pénz, bosszúvágy, vagy egyszerűen csak elmebaj, amely esetleg az előző indítékokat csak tovább erősítette.
Természetesen számos olyan személlyel találkozunk majd, akit kezdetben „magányos gyilkosnak” állítottak be, de aztán egyre több jel utalt arra, hogy egy gépezet része volt, amelybe adottságainak és/vagy jellemének köszönhetően került be – olyan is előfordult, hogy nem is ő volt az elkövető. Eseteink között bőségesen akadnak olyanok, amelyek körül évtizedek után is nagy a homály és nem kerüljük ki az ebből fakadó „összeesküvés-elméleteket” sem – az elhallgatások, a szálak összezavarása, a titkosítások mind remek táptalajt biztosítanak a „contheo”-knak, és a szenzációra éhes közvélemény képes a legképtelenebbeknek is hitelt adni, ha ahhoz valami vonzó magyarázatot fűznek.
Miként az első kötet gyilkosainak esetében, a „sorsfordítóknál” is érdekelt személyes hátterük, indíttatásuk, az utókor általi megítélésük, és nem hagyhattam figyelmen kívül azt sem, hogy cselekedeteik bizonyos esetekben miként alakították áldozatuk posztumusz imázsát, a valóságtól gyakran elrugaszkodott mítoszát.
Mivel napjainkban az információs társadalmak korát éljük, a hír a legfontosabb árucikk, melyen belül a pénzügyi információk mellett még mindig a sztárpletykáknak és a bűnügyi híreknek van a legnagyobb keletjük, a könyv végén a média és a bűn kölcsönhatására igyekszem válaszokat keresni. Igazak-e azok az állítások, hogy a hírműsorok és portálok „rémtörténetei”, a filmekben egyre durvábban ábrázolt erőszak ösztönzik a gyilkosokat? Hogy éppen a híressé-hírhedtté válás ígérete, egyfajta torz magamutogatási vágy játszhat-e és mekkora szerepet abban, hogy valaki gyilkossá válva életet, életeket oltson ki? Vele szemben pedig ott a másik pólus, hogy nő a nézettség, jobban fogy a lap, ha valami sötét téma kerülhet a főoldalra, mert egyre inkább érvényes a „csak a rossz hír a hír” elv. E kérdésre a válaszok korántsem feketék vagy fehérek. Aligha kerülhetjük el a színskála számtalan árnyalatának vizsgálatát…
Könyvem ezúttal is az Underground kiadónál jelent meg. Megrendelhető: https://undergroundbolt.hu/termek/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
