Mennyire öregszünk mi, a klasszikus rock rajongói, egykori bálványaink már a 8. x körül járnak, vagy éppen be is töltik azt: az idén lett 80 éves Joan Baez, Bob Dylan, Eric Burdon, és október 13-án Paul Simon, a rock tán leghíresebb magyar származású alkotója is elérte ezt a mágikus számot.
Az apró termetű énekes-zeneszerző-költő, akiknek szülei a második világháború előtt emigráltak az Egyesült Államokba a zsidótörvények elől, az 1960-as évektől meghatározó módon járult hozzá az amerikai populáris zene fejlődéséhez a folk-rock-tól a világzenei törekvésekig, miközben a műfaj máig érvényes mérföldköveit alkotta meg. Békés, csendes, intim, de azért a maga módján nagyon határozott stílusa, elevenbe markoló lírája nagyon messze volt mind a rock-zene kliséitől, mind pedig a rock-sztár hangos prototípusaitól. Szerencséjét mindig rábízta hihetetlen kreatív vénájára.
Nagy kalandja 1957-ben kezdődött, amikor Queens-beli elemi iskolai barátjával, a jászvásári zsidó ősökkel rendelkező Artie Garfunkellel, alig 16 évesen lemezt készített a Big Recordnál Hey Schoolgirl címmel. Tom & Jerry néven léptek fel, az Everly Brothers stílusában játszottak. A lemez alig 15 dollárba került és 150 ezer példány kelt el belőle.
A nagy kiugrás 1964-ben kezdődött, amikor már Simon & Garfunkellel kiadták első nagylemezüket, a Wednesday Morning 3 a.m.-et, amelyen szerepelt a The Sound of Silence első változata. Ennek megjelenése után Simon egy időre Angliába költözött, és közben Tom Wilson producer egy új hangszereléssel elkészítette a dal híressé vált verzióját, amely igazi diadalútját akkor kezdte meg, amikor Mike Nichols rendező 1967-ben ezt választotta a Diploma előtt című filmje főcímzenéjének.
Ez a film nem csupán a kor establishment-ellenes ifjúságának, az előző nemzedék álszent erkölcseit bírálóknak lett meghatározó élménye, hanem egyszerre hozta meg a világhírt a főszereplő Dustin Hoffmannak és a Simon& Garfunkel duónak is. Ugyanebben a filmben hangzik el két másik örökbecsű daluk, a Mrs. Robinson és a Scarborough Fair is. Azokban az években olyan lemezekkel, mint a Bookends és főleg a több mint 10 millió példányban elkelt Bridge Over Troubled Water, egy másik Amerikát énekeltek meg, a menekülőkét, a vesztesekét, a magányosokét. Olyan dalok maradtak utánuk, mint a The Boxer, a Homeward Bound, az I am a Rock, az America vagy az Old Friends. De ők dolgozták fel a perui kecsua motívumot, az El Condor Pasát, amellyel felhívták a figyelmét az ősi indián zene rendkívüli gazdagságára.
Aztán a sikerek csúcsán szétváltak. Garfunkelnek elege lett abból, hogy Simon duójukban csupán az ő szárnyaló hangjára épített – csodálatos vokálduók születtek így – de zeneszerző-szövegírói kvalitásait teljesen elnyomta. (Később Artie-nak is jelent meg több kiváló, bár inkább a keveseknek szóló lemeze, sőt, még verseskötetet is publikált). Paul pályafutása is lelassult ugyan, de azért 1975-ben kijött egy Grammy-díjas albummal, a Still Crazy After All These Years-szel, amelyen a Little Town című dalhoz újra meghívta régi barátját, aki egyébként két hét múlva, november 5-én lesz 80 éves.
1981 szeptember 19-én a New York-i Central Parkban közel félmillió ember előtt adtak újra együtt egy fantasztikus koncertet, amelyet aztán világturné követett. (A sorok írójának felejthetetlen élménye volt 1982. június 8-án a párizsi Hyppodrome d’Auteuil-beli estjük). Utána azonban ismét különváltak, de többször is újra egymásra találtak. Különösen emlékezetes volt a 2003-2004-es Old Friends-turné, amelynek során 2004. július 31-én a római Colosseum előtt újra több mint félmillióan hallgatták őket.
Paul Simon szólókarrierjének csúcsa kétségkívül a Graceland album volt, amellyel 1986-ban a világzene felé vette az irányt. E lemezen elsősorban az afrikai muzsika előtt tisztelgett, egyben csatlakozott azokhoz a zenészekhez, akik szót emeltek a dél-afrikai apartheid-rezsim és a legendás polgárjogi vezető, Nelson Mandela több évtizedes bebörtönzése ellen. Olyan nagyszerű afrikai muzsikusok közreműködtek ezen, mint a LadySmith Black Mambazo férfikórus, Joseph Shabalala, vagy Youssou N’Dour. A címadó dal mellett világsláger lett a You Can Call Me All is, amelyhez Simon egy vidám klipet is készített Chevy Chase-zel közösen.
Ezt követte 1991-ben a braziliai zenék által ihletett The Rhythm of The Saints. Ugyanebben az évben jutott el Paul ősei szülőhazájába, az MTK pályán adott emlékezetes koncertet. Pályája később is töretlen maradt, későbbi lemezei közül a 2006-os Surprise emelkedik ki.
Utolsó lemezét, az In The Blue Lightot 2018-ban adta ki, ekkor jelentette be a színpadtól való visszavonulását is. Mint mondta, amikor régi dalait játszotta, egyre inkább olyan érzése volt, hogy egy „Paul Simon tribute banddel” lép fel. Dalai azonban immár elfoglalták a helyüket a 20.század egyetemes kultúrtörténetében.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
