A nagy amerikai fotós Stories and Dreams: portraits of childhood címmel könyvbe gyűjtötte a legkisebbekről készült képeit. Csaknem 50 éve fotózza őket a világ minden részében. „Tőlük tanultam meg, hogy bárhol szülessen, a gyemek mindenhol egyforma, ártatlan, előítélet nélküli” – mondta.
Az Afgán lány világhírű fotójának készítőjével a Repubblica készített interjút.
-Láttam egy gyerekkori fotóját, cowboy-pisztoly volt az övében. Milyen gyerek volt?
-Ki nem játszott életében cowboy-osdit, indiánosdit? Ötéves vagyok a fotón, nagyon aktív gyerek voltam, rohangáltam, Steamrollernek becéztek.
-Miért kezdett el gyerekeket fotózni?
-A főiskolában volt egy fotós kurzus, a gyerekek könnyű alanyok voltak, mert egyszerre voltak elbűvölőek, szórakoztatóak, és kiszámíthatatlanok.
-Haditudósítóként azonban eredetileg nem ők voltak a kiszemeltjei.
-Önkéntelenül készítettem róluk képeket. Aztán rájöttem, hogy egész gyűjteményem van, és összeraktam, hogy lássam, mi jön ki belőlük. Az elsőket 1975-ben készítettem.
-A gyerekek az ártatlanságot szimbolizálják. A könyve is ezt sugallja?
-Csakis valóságos gyerekeket lehet fotózni. Mindegyiknek megvan a maga valóságos története. Ugyanakkor nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy bárhová születik valaki, gazdag vagy szegény, békés vagy zűrzavaros országba, ártatlanul, előítéletek nélkül, a kultúra bélyege nélkül jön a világra. Aztán jönnek a különböző nyelvek, vallások, és az emberek különbözők lesznek, gyakran ellenségek. És jön egy pillanat, amikor ezek a kis lényeknek csak egy dolog lesz fontos: élni, túlélni, a lehető legjobban. Igyekeztem azt megragadni, hogy mi maradt meg eredendő ártatlanságukból.
-A fotókon bányában dolgoznak, fegyvert viselnek.
-A katonagyerek szerencsére nem olyan gyakori, viszont Ázsiában sok gyereket láttam dolgozni, holott abban a korában játszania kellett volna, vagy iskolába járni.
-A könyvben a Nobel-békedíjas Malala apja, akinek lánya tanulni akart, azt írja, hogy Malala hangja hangosabb volt azoknál a fegyvereknél, amelyek el akarták hallgattatni őt. Adhat-e hangot egy fotó?
-Hihetetlen erő kell ahhoz, hogy túlléphessünk egy olyan helyzeten, amely látszólag sorsszerű. Nem tudom, hogy éppen egy fotó jelenthet-e többletet. Még egyetlen fotó sem állított meg háborút, de volt olyan, amely felébresztett lelkiismereteket, akik aztán megállították a háborút.
-Hogyan közelíti meg a gyerekeket fotózás közben?
-Barátian és nem fenyegetően kell viselkedni. Be kell lépni az ő légkörükbe, alkalmazkodni kell az ő sebességükhöz, és kiszámíthatatlanságukhoz. Nem kérheted tőlük, hogy pózoljanak, ugyanakkor elcsípheted azt a pillanatot, amikor úgy döntenek, hogy kiadják magukat. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek minden helyzetből megpróbálják a legjobbat kihozni, még a legrosszabból is, pozitívak akarnak lenni.
-Aztán a gyerekek megnőnek, jó vagy rossz felnőttek lesznek. Sohasem vetődött fel Önben, hogy milyenné váltak azok a gyerekek, akiket lefotózott?
-De, ezerszer. Volt is, hogy felkerestem egykori alanyaimat. Visszamentem Afganisztánba megkeresni azt a katonagyereket, akinek négy töltényszíj volt a mellkasán 1993-ban, amikor 14 éves volt és így állt őrséget. Négy évvel ezelőtt megtaláltam. Börtönben volt, aztán gyümölcsléárus lett Kabulban. Büszke arra a fotóra a mai napig. Számára különleges élmény volt, hogy megvédte a közösségét.
-Leghíresebb fotójának, az Afgán lánynak is lett folytatása.
-Sharbat Gulának nehéz élete volt. Segítettünk neki, amikor 2002-ben megtaláltuk. Nekem, mint férfinak nehéz kapcsolatban lépni vele, de húgom, Bonnie, háromszor is találkozott vele amióta Pakisztánba menekült. Most újra Afganisztánban él, megtartottuk a kapcsolatot, de nem a médiában, az nagyon kockázatos lenne számára.
-Az a híres fotó nem került be a könyvbe, de egy másik igen, amelyen Sharbat fátyollal takarja el az arcát. E választásnak van-e valami üzenete?
-Nem, csak egy olyan képet kerestem, amelyet nem mindenki ismer. Ha a híres kép Sharbat kíváncsiságát és talán szorongását mutatja, hanem szemérmességét is.
-Ma a gazdag országokban szinte lehetetlen az utcán gyerekeket fényképezni. Mi a véleménye a már-már túlzásba vitt „privacy”-ról?
-Igaz, hogy ma egyszerűbb távoli országokban gyerekeket fotózni, mert nálunk rossz szándékot sejtenek. Pedig a szülők általában mindenhol büszkék a gyermekeikre, és meg is mutatják őket. A fotósok segítettek a világnak, hogy meglássa magát, most pedig gyanússá váltak. A fotósok megőrzik kultúráink emlékezetét, testünk, városaink állapotát. Hatalmas veszteség lenne, ha nem mesélhetnénk tovább mindennapi életünket. Szerencsére vannak még helyek, ahol megértik egy fotós küldetését.
-Amióta lánya született, megváltozott a világlátása?
-Mint minden apa, én is rengeteget fotóztam Luciát, de nem hiszem, hogy négyévesen tudja, hogy mit csinálok. Számára csupán egy játék. Ami a legjobban megváltozott számomra: ma már nem idegesít, hogy egy repülőgépen órákon át bőg egy gyerek…
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
2021.11.17. 00:15:49
(persze, értem én a költőt is)