Paul Auster a 28 éves korában meghalt amerikai íróról, Stephen Crane-ről írta legújabb regényét, a Burning Boy-t. Úgy tűnik, mintha a Bátorság vörös jele szerzőjének életét dolgozta volna fel, de valójában spirituális egyenleget készít, amely így foglalható össze: „Az emberi tapasztalat csődre ítéltetett ostobaságunk miatt.”

A szerző a Repubblicának adott interjút.

-Ön egy 738 oldalas könyvet írt egy tüdőbajban 1900-ban meghalt íróról. Miért?

-Befejeztem a 4321 című könyvemet és kimerültem. Hogy magamhoz térjek, elkezdtem olyan könyveket olvasni, amelyekre régóta vágyon. Elkezdtem Crane-t és nem tudtam abbahagyni. Ragyogó költői realizmus, amely szembe megy korával. Amerika válasza Keats-re, Shelley-re, Schubertre és Mozartra. Először 200 oldalra gondoltam, de akár a végtelenségig is folytathattam volna.

-Ön azt írja, hogy A harmadik viola az első posztmodern regény.

-A szereplők tudják, hogy egy történet hősei. A könyv csupa párbeszédből áll. Nincsen semmi magyarázat, csak azt olvassuk, amit mondanak, gyakran zavart félmondatokban. Olyan, mint egy film forgatókönyve és Crane néhány héttel azelőtt fejezte, hogy a Lumiére-fivérek megtartották első vetítésüket Párizsban. Valami volt a levegőben és ő ezt megérezte az óceán túlsó oldaláról.

-Hogyan változtatta meg az amerikai irodalmat?

-Sehogy, mert senki sem olvasta. Ezért írtam meg.

-A bátorság vörös jelvénye  viszont világsiker lett. Mi tette remekművé?

-Senki sem írt a háborúról úgy, mint Crane. Feloldotta a 19. század regényeinek konvencióit. Nem tudjuk, miért harcolnak, nincs kimondva, hogy az amerikai polgárháborúról van szó, meg sem említi Lincolnt, vagy a rabszolgaságot. Minden csak egy fiatal katona fenomenológiai tapasztalatára összpontosít.

-És szegény, úgy menekült a mészárszék felé, mint egy alvajáró, ahogyan Crane generációja az első világháború felé.

-Ő ugyan nem érte meg azt, de újságíróként tudósított a görög-török és a spanyol-amerikai háborúról, amelyek megelőzték. Európa vérben ázott, ezer évi pusztítás után felépített egy bonyolult szövetségi rendszert, hogy megakadályozzon egy újabb robbanást. De Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával minden összeomlott, a nagyhatalmak globálisan csaptak össze úgy, hogy még azt sem tudták igazán, hogy miért.

-Ön azt állítja, hogy a háború Kubában az amerikai évszázad kezdetét jelentette. Vajon Crane észrevette ezt?

-Nem. Azt hitte, hogy az Egyesült Államoknak nincsenek területi ambíciói, és csak azért avatkozott be, hogy megmentsék a kubaiakat a spanyol gyarmati elnyomástól. Naiv volt, gyűlölte a brit imperalizmust, és ha tudta volna, hogy Amerika is ebbe az irányba megy, fellázadt volna.

-Ugyanezeket a hibákat követjük el ma is? A szovranizmussal, a populizmussal ugyanolyan alvajáróként megyünk a katasztrófa felé?

-Mindig elkövetjük ugyanazt a hibát, mert a jelenben élünk, nem tudunk a jövőbe tekinteni. Gondolja el, milyen rosszul kezeljük a covidot. Lennének intelligens megoldások, de kerüljük azokat. Még két év után is milliók halnak meg. Vagy itt a globális felmelegedés. Kockáztatjuk az emberiség elpusztulását, de nem teszünk semmit. És mi fog történni? A Föld forog majd tovább nélkülünk. Ha már nem leszünk, nem lesz szennyezés sem. Az erdők újra nőnek, az állatok is visszatérnek. A Föld regenerálódik, mert nincs szüksége ránk. Az emberi kísérlet csődöt mond, mert ilyen ostobák vagyunk. Soha nem tanultunk meg együttműködni, csak ilyen vagy olyan okból egymást ölni. Ez a teológiai vagy filozófiai magyarázata erre a jelenségre, de bővebben is kifejthetem.

-Kérem.

-Beszélhetünk az amerikai, a magyar, a lengyel, a Fülöp-szigeteki, a kínai, a brazil politikáról, a tendencia nyilvánvalóan ugyanaz. Eltávolodunk a demokráciától, mert az megtöri a rendszert. Az emberek frusztráltak, dühösek, kétségbeesettek, zavartak, a vezetők nem akarnak felelősséget vállalni, ezért keresnek egy erős embert, aki megoldja a problémákat. Ez a nagy hibánk, amit folyton megismétlünk. Volt egy Hitlerünk, egy Sztálinunk, egy Mussolinink, egy Francónk, pedig lehetne másképpen is. De az sem kizárt, hogy újra idejutunk, ez benne van a levegőben.

-Crane nem szól a rabszolgaságról. Tisztában volt a faji problémákkal?

-Igen, az 1897-ben írt Szörnyeteg arról az időről szól, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság intézményesítette a faji szegregrációt. Ez a rasszizmus szörnyű korszaka volt. A feketéket kizárták egész Amerikából, nemcsak Délen, hanem Északon is.

-Mára megváltoztak a dolgok?

-Igen, de nem nagyon, a lényeg ugyanaz maradt. És ennek az az oka, hogy az országnak soha nem volt bátorsága beismerni, hogy mit csináltak a fehérek, hogy egy nemzetet alapoztunk a rabszolgatartásra. Utálom összehasonlítani a rabszolgaságot a nácizmussal, de a németek legalább megpróbáltak bocsánatot kérni az 1930-as, 40-es éves szörnyű bűntényeiért. Az amerikaiak soha. Még mindig lengetjük a konföderációs zászlókat, és déli politikusok, tábornokok szobrain vitatkozunk. Képzelje el, milyen lenne, ha Németországban Hitler-szobrokat és horogkereszteket lehetne látni! Ha megkérdezzük tőlük, miért, azt felelik, hogy ez része Amerika történelmének és büszkének kell lennünk rá. Nem, egyáltalán nem kell büszkének lenni a rabszolgatartókra, akik négy évre kettészakították és vérrel mocskolták be az országot. A Dél vesztett a csatatéren, de győzött a bíróságon a szegregáció törvényesítésével. És azzal is, hogy az amerikaiak agyában elültették a régi szép idők iránti nosztalgiát. Elég volt az Elfújta a szélből, és Griffith Egy nemzet születéséből, amely a Ku Klux Klan születését mesélte el. És soha nem beszéltünk az őslakosokról. Egyszerűen lemészároltuk őket, és elvettük a földjeiket, azt mondván, hogy az törvényesen a miénk. Mindez Európából jött. Hajóra szálltunk és hódítani indultunk. Mert keresztények, fehérek, felsőbbrendűek vagyunk, és azt tehetünk, amit akarunk.

-Crane rendszeresen kereste prostituáltak társaságát, hírnevét tette kockára azzal, hogy egyiküket a bíróság előtt védte. Végül egy bordélyház madámja karjaiban halt meg. Vajon mi lenne vele a MeToo korában?

-Félénk volt, tisztelte a nőket, soha nem használta ki őket. Feleségét, Corát, többre tartotta magánál. Az örömlányok viszont ott voltak New York-ban, de ez a viktoriánus erkölcsiségnek volt köszönhető. Csak nős ember vihetett ágyba egy nőt, minden más botrányosnak számított. Ezért a férfiak, fiatalok és idősebbek, a prostituáltakhoz jártak. Crane azonban nem bélyegezte meg őket, megindította őt a nyomorúság. Tudta, hogy ha egy lány New York egyik rossz hírű negyedéből jött, két választása volt: vagy fillérekért dolgozik egy sötét gyárban, vagy pedig áruba bocsátja a testét, egy jobb élet reményében, miközben megszenvedi egy képmutató társadalom kiközösítését. Crane szívén viselte az elesettek, a szegények, a bűnbeesettek sorsát, de izgatták a veszélyes élethelyzeteket is. Úgy írta azonban meg ezeket, hogy nem önmagát tette a figyelem középpontjába, mint egyes utódai.

-Kire gondol?

-Hemingway-re, aki mindent Crane-től tanult. Anyja ismerte Stephent, és olvasta gyerekkönyveit a kis Ernestnek. Cerane szeretett vadászni, halászni, lovagolni, volt haditudósító. Ő mindezt a maga visszafogottságával tálalta, Hemingway viszont dicsekvésből, férfi egója erősítésére, amelyet állandó veszélyben érzett. Crane viszont biztos volt magában, és nem kellett magát machónak mutatnia.

-Azt írja, hogy Crane munkásságának alapja volt a szorongása. Szüksége volt erre az alkotáshoz?

-Igen, bizonyos értelemben. Tarkovszkij mondja, hogy az emberek azért alkotnak, mert az élet nem tökéletes. Felismerem magamat ebben a mondatban. A boldog embereknek nincs szükségük a művészi alkotásra. Ha viszont megérted konfliktusaidat, és a világ igazságtalanságát, úgy érzed, ki kell azokat fejezned. Az emberi élet konfliktusokon alapul. Érdekes lenne írni olyan történetet, amelyben mindenki jó és boldog, vajon ki olvasná el?

-Crane számára az újságírás alapvető volt, nemcsak a megélhetés, hanem az ihlet szempontjából is. Összefonódhat-e még a sajtó és az irodalom?

-Nem, ennek vége. Crane az írott sajtó fénykorában élt, nem volt még rádió, film, tv. Csak New York-ban 37 napilap volt, ebből 18 angolul, 19 más nyelveken. Rengeteg lehetőség volt az írók számára, a hírek, novellák, rajzok, versek mind elfértek. Crane a New Journalism-ot művelte, még mielőtt azt feltalálták volna. Mára ez elmúlt. A mai médiában, főleg az interneten, rengeteg az információ, ami vagy igaz, vagy nem, de ritka közöttük, ami jól meg van írva. Nem az a hely ma még, ahol az igazi írásművészet megél.

-