Az olasz Edizioni di Storia e Litteratura gondozásában jelent meg Giulio Andreotti és Mihail Gorbacsov 1985 és 1991 közötti, eddig nyilvánosságra nem került levelezése és e korszak más titkos iratai.
A II.világháború utáni olasz politika egyik legjelentősebb, egyben legellentmondásosabb figurája, aki hétszer volt hazája miniszterelnöke és a Szovjetunió utolsó pártfőtitkár-államfője, aki minden jószándéka ellenére belebukott a kommunista birodalom megreformálásának álmába, a 20.század történelmének e fordulópontján egészen bizalmas viszonyba kerültek egymással. A könyvben feldolgozott 81 dokumentum többsége az olasz külügyminisztérium archívumából, illetve az Instituto Sturzóban őrzött Andreotti-hagyatékból származik. Ezekben az években az „Il Divo” néven emlegetett itáliai politikus előbb a külügyeket vezette, majd újra a kormány élére állt.
A két államférfi sokat foglalkozott a világ egyensúlyának helyreállításával. Gorbacsov szerint a németeknek nincsen más gondjuk, mint az újraegyesítés keresztül vitele, a közel-keleti konfliktusról pedig úgy vélekedett, hogy „könnyebb egy másik galaxisig eljutni, mint az arabokat egységes álláspontra juttatni.” Andreotti ellenben arra hívta fel a figyelmet, hogy az amerikaiaknak mindig szükségük van politikai propaganda céljából egy ördögre, hívják azt Castrónak, Kadhafinak vagy Ortegának. De azt sem felejti el, hogy volt idő, amikor a Szovjetunió volt a „gonosz birodalma” a Fehér Ház számára. De az üzenetváltásokból szó volt Csernobilről, Afganisztán szovjet megszállásáról, az Achille Lauro olasz óceánjáró palesztin fegyveresek általi elrablásáról, a berlini falról, az első Öbölháborúról.
Andreotti volt az első nyugati politikus, aki felismerte Gorbacsov új törekvéseit. Szurkolt a peresztrojka sikeréért, azt tanácsolta neki, hogy csökkentse a hadi kiadásokat és állítsa le a Kubának nyújtott pénzügyi támogatást, ugyanakkor személyesen járt közben a szovjet vezető érdekében az Európai Uniónál és Washingtonban is. Még össze is veszett Sergio Romanóval, a neves újságíróból lett moszkvai nagykövettel, aki Andreottinál sokkal szkeptikusabb volt a szovjet belső reformok sikerét illetően, és azt javasolta miniszterelnökének, hogy kevésbé kötelezze el magát Gorbacsov iránt. Egy másik olasz újságíró-legenda, Indro Montanelli egyenesen „Andreottovként” emlegette a kormányfőt. Pedig Andreotti célja valójában az volt, hogy egy „normalizált bipolarizmus” jöjjön létre a világban.
Gorbacsov viszonozta Andreotti barátságát, bár visszafogottabb volt nála. Az egyik levélben dicsérte bölcsességét, a maga nemében egyedülálló államférfinak tartotta, hogy megértette erőfeszítéseit, holott egyszerre több fronton küzdött és az idővel is harcolnia kellett.
Akadtak azonban kapcsolatukban kényes kérdések is. 1990 júliusában Andreotti tájékoztatást kért a szuperterrorista Carlos magyarországi és csehszlovákiai tevékenységéről, valamint az olasz terroristákkal való kapcsolatairól. Olasz politikus feltételezte, hogy esetleg a KGB fedezte őt és cinkostársait. Gorbacsov csak annyit válaszolt erre, hogy „nem kizárt, de ha igen, nem mostanában.” A venezuelai születésű terroristát végül 1994-ben fogta el Szudánban a francia titkos szolgálat.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
