A vikingek Jeruzsálemig érő kalandozásaik során nem viseltek a fejükön szarvakat. Felejtsük el az erről szóló legendákat, Astérixet épp úgy, mint Richard Wagner Nibelung-Gyűrűjét. Túl kell lépni a meggyökeresedett sztereotípiákon. A nyomok Szardínia szigetére vezetnek.

Ezt állítja egy kutatás, amelynek tanulmánya a Praehistorische Zeitschrift című folyóiratban jelent meg. E szerint a két szarvas fejfedő, amelyet a dániai Veksøben találtak, a mediterrán sziget bronzkorából ered. Helle Vandkilde dán régésznő így magyarázta a CNN-nek: „A népi kultúrában hosszú időn keresztül a vikingekkel azonosították a veksøi sisakokat, de kutatásunk bizonyítja, hogy azokat a dán mocsarakban hagyták valamikor Kr.e. 900 körül vagy még régebben, jóval korábban annál, hogy a vikingek és más északi harcosok megszállták volna ezt a régiót.”

A kutatás szerint e sisakok a bronzkorban Spanyolország délnyugati részéről jutottak el Skandinávia déli területeire, és éppen Sardegna szigetén keresztül. Ez is bizonyítja, hogy milyen szoros kapcsolat volt ebben az időben a nagy európai kultúrák között – mondja Vandkilde, aki szerint „ez volt az első globalizáció kora, amely fémek és luxustermékek kereskedelmén alapult.”

Az első sardegnai bronzsisakok mintha közeli rokonai lennének  a dániaiaknak. Az összekötő kapocsnak a mediterráneum legnagyobb kereskedői, a főniciaiak tűnnek. A szarvas sisak valamennyi érintett régióban a hatalom szimbóluma volt, a veksøiek olyanok, mintha egy madár szemei és csőre lennének rajtuk, amelyek a Napot jelképezik. Ez az ikonográfia viszont hasonlít arra, mint amit Sardegnán és az Ibériai-félszigeten találtak.

De honnan jött a szarvas sisakos vérszomjas viking imázsa? A 17.századi festők kezdték el így ábrázolni a germán harcosokat, amelyet aztán a romantika átvett. E gondolat végső felszentelői Wagner walkűrjei voltak és innen mentek át a képregényes, mozis köztudatba is.