A Reggio Emilia melletti Brescello főterén, a Piazza Matteottin áll két szobor: egy kalapot emelő testes férfiú és egy áldást osztó papé. Ők a város leghíresebb szülöttei, pontosabban félig-meddig fantáziafigurái, akiknek népszerűsége 70 év után is töretlen: Peppone kommunista polgármester és Don Camillo plébános.
1952.március 15-én mutatták be kettősük első filmjét, a Don Camillo kis világát, amelyben megkezdődött kibékíthetetlen ideológiai harcuk. Az antifasiszta ellenállásból jött, egyszerű, kicsit naiv, de jószándékú kommunista Pepponét Gino Cervi, a ravasz, ám a nyers szavaktól és fizikai erőtől sem visszarettenő, saját Istenével időnként perlekedő Don Camillót pedig Fernandel tette halhatatlanná. A két szobrot is róluk mintázták. Annak idején a film, amelynek Giovannino Guareschi regénye nyomán rendezője a francia Julien Duvivier volt, megosztotta Olaszországot. Az Olasz Kommunista Pártnak nem tetszett, hogy az atya rendszeresen rászedi a polgármestert, miközben a kereszténydemokraták éppen ezt élvezték. Még maga XII.Pius is fogadta audencián Fernandelt és azt mondta neki: „Ön sokkal híresebb pap, mint én”. És Brescello ma is mindenütt megemlékezik két hőséről: van múzeumuk is, de ott láthatók panziók, éttermek cégtábláján és a kirakatokban is.
A Peppone-Don Camillo filmeknek azonban nem a kommunista-katolikus ellentét a lényege. A polgármester és a pap egymásnak kedvenc ellenfelei, de sohasem ellenségek. Ahol csak lehet, borsot törnek egymás orra alá, de amikor komoly dolgokról van szó – például mindjárt az első részben összebékítenek szerelmes gyermekeik érdekében két egymást gyűlölő családot, a másodikban pedig a kisvárost mentik meg az árvíztől, és arra is mindig találnak módot, hogy ha kell, megsegítsék a másikat. Jól példázzák az olasz mentalitás egyik alapját: komolyan összeveszni csak „lényegtelen” dolgokon lehet, mint a konyhaművészet, a foci – és a pártállás.
A mai megosztott olasz baloldal valószínűleg megőrjítené a heves természetű Pepponét: az 50-es években elég volt, ha rácsapott az asztalra, hogy a dolgok sínen legyenek. Ma már a pártját sem találná meg, hiszen a 90-es évek elején beolvadt a Demokratikus Pártba. De Don Camillo is sirathatná a régi szép időket, mert az egykori kereszténydemokraták összefogtak az egykori kibékíthetetlen ellenféllel az olasz demokrácia védelmében. Utódát, Don Evandro Gherardit pedig azért bírálták, mert bevitte a templomba a filmek egy fontos szereplőjét, a „beszélő Krisztust”, mert a „Don Camillo templomában” esküdni vágyók e feszület előtt akartak örök hűséget fogadni egymásnak. Ráadásul szülei kommunisták voltak. Ez azonban a legkevésbé sem zavarja őt, elvégre ellenségei Ferenc pápát is lekommunistázák…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
