Írolvasgondol

Fotó: Gordon Eszter

Már csak ez az előadás hiányzott rosszkedvünk tavaszának. Amikor kijöttünk egy március végi enyhe esős estén a Rózsavölgyi Szalonból és beszálltunk a taxiba, arról beszélgettünk Életemmel, hogy hány éves lehet a három főszereplő, akiket zsenge ifjúkorunk óta ismerünk. Vagyis ugyanúgy mellébeszéltünk, ahogyan Lucy Kirkwood: Gyerekek című darabjának házigazdái, míg váratlan vendégük ki nem józanítja őket.

E kamaraelőadásban nincsenek gyerekek. A történet azonban mégis róluk szól. A ház büszkén felemlegetett négy gyerekéről, akik közül csak egyről tudunk meg valamit – kiskorában harapott, ezért Draculinának becézték, felnőttként pedig dührohamai vannak – a látogató gyermektelenségéről, ami inkább tűnik tudatos vállalásnak, mint fájdalmas hiánynak. És azokról a gyerekekről, akik napjainkban és majd ezután születnek egy olyan világba, amelyet az előző nemzedékek – nem utolsósorban a miénk – amolyan „utánunk az özönvíz” alapon rájuk hagynak. Mert túlgyorsítottuk, túltechnologizáltuk a világot a „fejlődés” nevében, mert  olyan erőket szabadítottunk fel és szabadítunk fel ma is, amelyek felett csak látszólag van hatalmunk.  Emlékszem, még azt tanították nekünk az iskolában, hogy „az ember legyőzi a természetet”, csakhogy ez a győzelem, ha az egyáltalán, olyan, mint ama hajdani görög királyé, Pyrrhusé, aki a rómaiak ellen vívott heracleiai csata után a legenda szerint  így sóhajtott fel: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk”.

Lucy Kirkwood is a gyermekünk lehetne, egyidős elsőszülött fiammal, unokáink apjával. Szinte valamennyi munkája, színművei, tv-filmjei, égető emberi-társadalmi problémákról szól: diszfunkcionális családban élő „problémás” tinédzserek, szexkereskedelem és pornófilmezés női szemmel, katonák háborús traumái szerepelnek téméi között. A Gyerekeket, amelyet hat éve mutattak be Londonban a Royal Court Theaterben, a 2011-es földrengés és szökőár okozta fukusimai nukleáris baleset ihlette. Hazel és Bill nyugdíjas  atommérnökök, épp egy ilyen tengerparti katasztrófa után költöznek el az erőmű közvetlen közeléből, ahol egész életükben dolgoztak, és abba az illúzióba ringatják magukat, hogy minden rendben: egészségesen élnek és táplálkoznak, művelik kertjüket, alkalmazkodtak az állandósuló áramszünetekhez, szinte elvágták magukat a külvilágtól. Ebbe az „idillbe” robban be egykori kolléganőjük, Rose, aki nemcsak azzal dönti romba a látszatharmóniát, hogy a férfi szeretője volt (sőt, úgy tűnik, még mindig az), hanem azzal a „képtelen” ötlettel is, hogy azok, akik hajdan az erőművet felépítették, vegyék át a jelenleg ott dolgozó kisgyerekes fiataloktól a munkát – mert azoknak talán még van némi jövőjük. Apránként összeomlik minden a három emberben: kiderül, hogy nemcsak Hazel volt mindig féltékeny a csínos, életvidám Rose-ra, hanem Rose is a mindig pontos, életét tervszerűen élő Hazelre, mert ő sosem tudott olyan lenni, kiderül, hogy nemcsak Rose rákbeteg, hanem az erőmű mellett elpusztult teheneket titokban temetni járó Bill, és talán felesége is. A házaspár kezdetben elutasítja Rose „bűntudatból” eredő ötletét, de előbb Bill dönt úgy, hogy visszatér halálos munkahelyére, majd Hazel is megadja magát.

A férfi korábban gyakran emlegetett egy egyik pillanatról a másikra tengerbe süllyedt várost, amelynek esti harangszóját lehet a partvidéken hallani. Ezt rajta kívül senki nem hallja, az előadás végén azonban ezzel a harangszóval távoznak a szereplők a színről - és az életből.

Hegedűs D. Géza (Bill), Egri Márta (Hazel) és Kiss Mari (Rose) a Rózsavölgyi Szalon és a tenyérnyi színpad szűk terében nemcsak egymást fojtogatják csendesen – hangos drámai szóváltás alig van a bő másfél órás előadásban, sőt, még némi fekete humor is elhangzik – a nézőtérre is átterjed ez a nyomasztó hangulat és az álarcok lehullásával csak erősödik.  Mert becsaphatjuk egymást és önmagunkat, nincsen semmi baj, csak a valóság nem vesz tudomást hazugságainkról, légbuborékba való meneküléseinkről. Amikor az orosz-ukrán háború kapcsán egyes politikusok és újságírók a nukleáris konfliktus rémét lebegtette meg, arról alig esett szó, hogy egy eltévedt rakéta becsapódásának egy ostromlott atomerőműbe Csernobilnál is súlyosabb következményei lehetnének, miközben még a 36 évvel ezelőtti baleset utóhatásaival sem vagyunk tisztában. De nem is kell újabb Csernobil vagy Fukusima. A koronavírus-pandémia kezdetekor sok tekintélyes kutató hívta fel a figyelmet, hogy ez is részben a klímaváltozás, a Föld ökoszisztémájának felborulása, az általános globalizáció számlájára írható. A járvány kisebb-nagyobb intenzitással azóta is velünk van, de úgy tűnik, a nagy ijedelem csitulásával már nincs más vágyunk, mint hogy visszatérjen megszokott kényelmes, pazarló életünk. De mi lesz a gyerekeinkkel, unokáinkkal, akik többre vágynának, mint egy túlélési játszmára?