Írolvasgondol

AE és 90 életévébe lépett Apja egy különleges szoftver vásárlására indultak, amely a kettejük agyába felhalmozott összes tudást képes volt elmenteni és azokat átadni a következő nemzedékeknek. AE emlékezett egy kis boltra nem messze attól a környéktől, ahol gyermekkora egy részét töltötte, és még az is eszébe jutott, hogy egyetemista korában működött ott egy remek kisvendéglő, ahová leendő gyermekei anyjával gyakran betértek. Amikor leszálltak a villamosról, AE Apja korát meghazudtoló fürgeséggel indult el a kis bolt felé, amely azonban nyomtalanul megszűnt, pedig a ház ugyanúgy ott állt egy sarkon, mint régen, és látszólag nem is változott semmit. AE rá akarta beszélni 90. életévébe lépett Apját, hogy hagyják a fenébe az egészet, de az öregúr nagy hagyta a dolgot annyiban. „Itt kell lennie valamelyik utcában” – mondta és olyan határozott léptekkel indult tovább, ahogyan AE már régen nem látta. De mindig csak ugyanahhoz a villamosmegállóhoz értek vissza. AE egy újságárusnőnél érdeklődött, aki hosszú tirádába kezdett a környék hajdan volt hangulatáról, a régi kis üzletekről, amelyek még a Monarchia idején nyíltak meg, de átvészeltek két világháborút és több rendszerváltást, míg végre kibökte, hogy van itt a közelben egy újonnan épült, szecessziós stílust utánzó szolgáltató ház és annak a felső emeletén van a keresett bolt, de lift nincsen. Míg AE az újságárusnőt hallgatta, nem figyelt Apjára, és mire felé fordult volna, az öregúr szőrén-szálán eltűnt. Fia lélekszakadva rohant a megadott irányba, hátha már ott van, miközben elképzelhetetlennek tartotta, hogy 90. életévébe lépett Apja olyan gyorsan odaérjen. Amikor megérkezett a szecessziós stílust utánzó szolgáltató házba, már azzal a hírrel fogadták, hogy Apja ott van, sőt, fent van a felső emeleten és a keresi a szoftvert. AE kettesével szedte a lépcsőket, holott már neki is erős szívdobogása lett ettől a tempótól, és el sem tudta képzelni, hogy Apja hogyan tudott oda felmenni, hiszen évek óta már néhány lépcső megtételéhez is őbelé kapaszkodott. Végre felért, de ott csak azt közölték vele, hogy igen, az öregúr itt járt, és már be is táplálták teljes emlékezetét a szoftverbe, most rajta a sor. Arra azonban senki nem tudott választ adni, hogy 90. életévébe adott Apja hová tűnt…

Egy vidéki általános iskola nyolcadik osztályos évzáró buliján lépett fel az első német zenekar, akit a Férfi nemcsak jónak, hanem rokonszenvesnek is érzett, olyannyira, hogy az énekessel jó barátságba is került. Bár azóta már valamennyien jócskán idősödtek, miként az egykori nyolcadik osztályosok is, de a buli ugyanolyan fergetegesre és gyermekien őszintére sikerült, mintha csak egy amatőr diákbanda játszott volna. Úgy, mint 49 évvel korábban. A Férfi tudta, hogy Kékasszony bármelyik pillanatban betoppanhat, és akkor neki be kell mennie a táncolók körének közepére, hogy követhesse őt. És a pillanat most is eljött, mire a német rockerek annak a magyar testvérzenekarnak a dalát játszották, amely az ő születő együttlétüket jelentette, pedig senki nem árulta el ezt nekik. A szünetben ugyanúgy leültek egy sarokba, mint amikor bemutatkoztak egymásnak, majd egy újabb nagy táncőrület után csendben kilopóztak. De most nem gyalog indultak el, várt rájuk Kékasszony nagy fehér furgonja. A nő imádta a nagy autókat, talán épp azért, mert ő kicsi volt, és élvezte, hogy apró lábaival épp csak eléri a pedálokat. Mielőtt azonban elindultak volna még ismeretlen úticéljuk felé, Kékasszony hátra nyúlt egy téglaszínű dobozért, amely egy régi házra emlékeztette mindkettejüket. A dobozban ott lapult a Férfi vastag, kék franciakockás füzete, amelybe diákkorában akkor nagyszerűnek hitt verseit írta. Úgy tudta, hogy ezek már évtizedekkel ezelőtt az enyészeté lettek, és sejtelme sem volt arról, hogy Kékasszony megőrizte, sőt, még idézni is tudott belőlük. Már minden készen állt, hogy elinduljanak még ismeretlen úticéljuk felé, amikor hirtelen három sápadt, kíméletlen arcú fiatalember állta körül a nagy fehér furgont. Egyikük kezében kés is villant. Kékasszonynak azonban a szeme se rebbent. Beletaposott a gázba….

AE már sokszor elhatározta, hogy fogja magát, kimegy a repülőtérre és felszáll az első induló gépre. Most így is tett, és a gép Brazíliába repítette, ahová egyébként soha nem vágyott. Alig lépett az ország földjére, máris egy szabadtéri templomban találta magát, ahol percek alatt ismeretlen, mindenféle korú és színű emberek vették körül, hogy végre megkereszteljék. AE-nak soha nem állt szándékában valóságosan megkeresztelkedni, neki bőségesen elég volt az a jel, amit kapott Élete Szerelmétől a Via Appia mentén álló őskeresztény kápolnában. Ezúttal azonban nem volt menekvés, megadóan végigcsinálta az egész procedúrát, még egy bibliát és rózsafűzért is kapott. Aztán miután már azt hitte, megszabadult mindentől, a pap  közölte vele, hogy mivel Brazíliában Jézus Krisztus hite és az ősi hiedelmek békében és harmóniában élnek egymással, hogy biztosan üdvözüljön, még egy rituálénak alá kell vetnie magát. Ekkor letakarták egy fekete lepellel, amely alá bebújt egy fűszeres illatú kreol lány, ilyennek képzelte el mindig azokat az istenien érzéki nőket, akikről a helyi írók könyveiben olvasott. AE egy pillanatig sem látta a lány arcát, csupán a testének formát érzékelte, miközben levetkőztette őt, és maga is megszabadult ruháitól. Így, a fekete lepel alatt szorosan összetapadva, saját közös tengelyük körül forogva kellett eljutniuk egy ösvény végére, úgy, hogy hősünk a lány rátapadó ajkaitól szinte levegőt is alig kapott. Amikor végre megállhattak, a lány meghúzta AE-ról a leplet, de arcát még mindig nem mutatta meg. „Köszönöm, hogy testvéreddé tettél” – mondta a lány, AE-nak azonban elege lett a komédiából, és bevallotta neki, hogy az egészbe csak Élete Szerelme és imádott Menye hite iránti tiszteletből ment bele, de most már nem tudja, mi is történt vele, és ő különben is zsidónak született. A lány némán, holtan esett össze, AE ekkor láthatta egy pillanatra meseszép arcát, de ismeretlenek rögtön el is zavarták onnan és örülhetett, hogy nem verték agyon. Sikerült egérutat nyernie, egy kertbe jutott, ahol egy elegáns, fehér öltönyös, oda nem illően fehér bőrű és szőke férfi feléje dobott egy labdát, amit AE, bár mindig is jobblábas volt, könnyebb mozdulattal ballal vett le, majd bebombázta a kert  mögötti ház nyitott ablakán. „Én még láttam Garrinchát játszani” – mondta az elegáns fehér öltönyösnek, aki teljes értetlenséggel bámult rá. AE most már biztos volt abban, hogy rossz repülőgépre szállt, mert nem tudta elképzelni, hogy Brazíliában létezhet olyan ember, aki ne tudná, hogy ki volt Garrincha…

AE és Élete szerelme egy sosem látott városba került, ahol postás kézbesített egy újságot azoknak, akiknek lejárt az idejük. A pontos dátum a címlap jobboldalán a vezércikkben volt elrejtve, és az érintettek esélyt sem kaptak a fellebbezésre. Egy lakónegyedben, amely nagyon hasonlított otthonukra, AE és Élete Szerelme egy fiatalemberrel találkoztak, akiben hősünk szinte önmagát ismerte fel jó harminc évvel korábbról, és éppen akkor futottak össze, amikor váratlanul lett új barátjuk is megkapta a maga újságját. AE ránézett Élete Szerelmére, aki a szeme láttára fiatalodott vagy harminc esztendőt, csak ő maradt meg őszen, ritkuló hajjal. Ekkor félrehívta a halálra ítélt fiatalembert, akinek néhány hete volt hátra, rábízta megfiatalodott Élete Szerelmét, hogy háljanak együtt, és az Asszonyban foganjon meg az a gyermek, aki biztosan megszületett volna, ha néhány évvel korábban találkoznak. Így utolsó vágyuk is teljesül, és még felnevelni is lesz talán idejük….

AE azon a reggelen arra ébredt, hogy földrengés volt, amit azonban rajta kívül a világon senki nem érzett…

Kép:GNL